Török Katalin: Szentendre és legendás festői. Memoárok, naplók, levelek, irodalmi feldolgozások, interjúk és műalkotások tükrében (Szentendre, 2013)
Sötét idők, a háború fogságában
néz ki a kép. Keze, ruhája bekenve. Mikor Hitler meglátja a képet, magasra emeli a két karját, int, vigyék Barcsayt a koncentrációs táborba. Bemutatja hogy néz ki Barcsay a rácsokból, milyen sovány, csont és bőr. Bemutatja és mondja, hogy Picasso értesül és kiszabadítja egy kommandós brigáddal Barcsayt.”619 A következő történet főszereplője is Paizs Goebel Jenő. Úgy hozta a véletlen, hogy az 1944-ben halálát okozó végzetes rosszulléte Barcsay Jenő társaságában érte. „Amikor az utolsó katonai behívót megkaptam, akkor nem vonultam be. A körúton véletlenül találkoztam Paizs Goebel barátommal, és megkértem, engedné meg, hogy egy hetet ott töltsék el a műtermében. Azt hiszem, nem is tudta, hogy milyen veszélyt jelenthet az őrá is. Megbeszéltük, hogy a legközelebbi hétfőn meglátogatom. Úgy is történt, fölpakolva állítottam be hozzá. A napok unalmasan teltek, a műterem hideg volt és huzatos, rosszul fűthető. Egész idő alatt pokrócba burkolózva ültünk és beszélgettünk. Még most is emlékszem a csütörtöki napra, amikor elhatároztam, hogy nem maradok tovább a műteremben, hanem elmegyek moziba. A Royal Apollóban játszottak egy filmet Mozart életéről, Jenőnek is vettem egy jegyet, elmentünk. Már az előadás alatt észrevettem, hogy nincs jól. Panaszkodott, hogy fáj a feje. Azt gondoltam, megfázott, főztem hát jó forró teát, megvacsoráztunk és lefeküdtünk. Éjfél után arra ébredtem, hogy a nevemet kiabálja, folyton azt mondogatja: Jenő, Jenő, segíts rajtam, nagyon fáj a fejem.’ Mintha álmában beszélt volna. Kért, hogy azonnal hívjam a mentőket. Próbáltam nyugtatni, hogy a mentők csak orvosi hívásra jöhetnek, kértem, hogy várjunk reggelig. Szegény reggelig kínlódott, míg megérkezett a bátyja, Paizs Ödön a lányával, aki már akkor orvos volt. Jenőt felültettük, kinyitotta a szemét, de nem látott. Megvakult. [...] Nemsokára elvitték a mentők a Rókusba, de nem lehetett rajta segíteni, a tumor egészen kinyomta az egyik szemét. Három nap múlva [1944. november 26.] már temettük a rákoskeresztúri temetőben, miközben pár kilométerre folytak a harcok. Talán, ha nincs háború, meg lehetett volna menteni.”620 619 Harm FereneEgy festő naplója. Bánovszky Miklós visszaemlékezése. Szentendre, 1996. 39. p. 620 Barcsay Jenő: Munkám, sorsom, emlékeim. Budapest, 2000.135-136. p. A festészet oltalma alatt Korniss Dezső kis szünetekkel 1940-től 1944-ig volt katona, majd hadifogságba esett, ahonnan 1945 nyarán szabadult. Háborús emlékei közül rendre előbukkannak az őt akkortájt foglalkoztató festészeti kérdések. „Minden abbamaradt, mert jött a háború. 1940. február 1-jén be kellett vonulnom katonának tartalékos kiképzésre. Május körül jutottam visz-Korniss Dezső: Gyász, 1944 Olaj, vászon, 36*26 cm \ Magántulajdon sza ismét Szentendrére. 1942 márciusában ismét Hárosra hívtak be, és ott kreálták belőlünk a világ legfurább katonáját: ’repülő árkászok’, repülőtérépítő árkászok lettünk. Kurszkba 1942 május elején érkeztünk. [...] Különböző állomáshelyek után márciusban Kievbe kerültem, [...] döntő hatással volt rám az egész oroszországi katonáskodás. Lövészárokban ülve a bombázások alatt, sok minden jutott az eszembe: a belső monológ sokkal erősebben működik, mint bármikor. Hogy lehet ezt megfesteni? Ezen tűnődtem és vitatkoztam az egyik festőtársammal, aki naturalista volt. Fesse meg azt, amiről beszéltünk, s ami körülöttünk van: a félelmet és I36 SZENTENDRE ÉS LEGENDÁS FESTŐI
