Török Katalin: Szentendre és legendás festői. Memoárok, naplók, levelek, irodalmi feldolgozások, interjúk és műalkotások tükrében (Szentendre, 2013)
Sötét idők, a háború fogságában
Nem festhetek tájképet, mert háború van „Nem festhetek tájképet, mert háború van” - panaszolja Szántó Piroska. Kint a szabadban csak festőigazolvánnyal lehetett festeni, de az övét elvették a hatóságok, mert „megbízhatatlannak” tartották. „Hát csakugyan térképpé lett e táj?”- kérdezi keserűen. Csakugyan! Példa rá Barcsayjenő alábbi története is. „Szentendre határában, ízbég községben volt egy nagyon érdekes épület, a kéziszerszámgyár. Azt éveken keresztül mindig rajzolgattam, nagyon érdekes volt a konstrukciója, és különben is mindig érdekeltek az olyan épületek, ahol munkások éltek és dolgoztak - talán a zörej, a munka zaja is vonzott, szerettem a közelben dolgozni, ez a környezet valahogy engem is munkára serkentett. Rajzolgattam hát, az egyik nap éppen befejeztem a kis rajzocskát, és készültem hazafelé. Otthagytam a gyárat, mentem haza a művésztelep felé, amikor hallom, hogy valaki szalad utánam. Hátra se néztem - nappal volt, nem érdekelt. Mikor mellém ért, akkor láttam, hogy egy munkás. Barcsay Jenő: Függőlegesek, vízszintesek,1947 Olaj, vászon, 55 х50 cm \ Ferenczy Múzeum- Művész űr, legyen szíves, jöjjön vissza - mondta nekem. - A gyár vezetője szeretne önnel beszélni. Mondtam, ne haragudjon, én már majdnem itthon vagyok, ha beszélni akar velem, jöjjön ő el énhozzám. Vonakodtam egy darabig, de végül annyira rábeszélt, hogy visszamentem. Pedig nagyon becsapott. Amikor a domb aljára értem, már láttam, hogy I34 SZENTENDRE ÉS LEGENDÁS FESTŐI egy katonai teherautó áll ott, és várnak engem. Egy hadnagy jött elém, és rám parancsolt, hogy szálljak be, az Andrássy út 60-ba visznek.- De miért? - kérdeztem. Hát nem tudja, hogy a szerszámgyárat rajzolni nem szabad? [...] Mutassa a vázlatkönyvét! - kiabált rám. Alaposan beijedtem. Hiszen a rajzaim tiszta vonalrajzok voltak, csupa vonal és pont - egy laikus könnyen térképnek láthatta őket. Megmutattam neki a rajzokat. Nem látta sehol a gyárat. Magyaráztam neki, hogy én nem utánozom a természetet, stb. - de hiába. [...] Eközben persze ment velünk az autó. Kértem, hogy ne vigyen az Andrássy út 60-ba, hanem jöjjön be velem a művésztelepre, ott vannak a kollégáim, azok igazolni fognak. Úgy látszik, jó érzésű ember volt, mert hajlott a kérésre. Bejött velem a telepre, Dely Antal kollégám szerencsére éppen otthon volt, igazolt engem. A hadnagy elment, de búcsúzóul figyelmeztetett, hogy háború idején nem lehet bármit lerajzolni, különösen katonai szempontból fontos dolgokat.”6" „[...] engem is megzavart a háború, nekem is be kellett vonulni - meséli tovább saját történetét Barcsay. - Éppen Szentendrére készülődtem nyár elején, már minden be volt csomagolva, éppen az előszoba ajtaját nyitogattam, amikor csengettek. A postás volt. SAS behívó611 612. Olyan naiv voltam, hogy minden fölszerelés nélkül mentem be a Várba, mert oda szólt a behívó, és mondtam a szolgálatvezető őrmesternek, hogy most még nem hoztam magammal semmit, de holnapután újra bejövök. Azt hittem, hogy a katonaságnál lehet így beszélni. Aztán hamar felvilágosítottak, hogy aki egyszer oda betette a lábát, az nem szabadul ki többé. így aztán benn ragadtam. Elkezdődött a második katonaéletem. Azt gondoltam, hogy én már többé nem lehetek katona - és mégis megtörtént. Civil ruhában lézengtem ott három napig koszosán, piszkosan, csak aztán kezdődött a kiképzés. A Ferenc József laktanyától (a mai Százados úti laktanyától) kellett Piliscsabára gyalogolni, a harminckilenc kilós menetfölszereléssel. Mire Hűvösvölgybe értünk, teljesen kimerültem, nem működtek a lábaim. Úgy éreztem, mintha széthullottak volna az izmaim. A századparancsnok, Dely hadnagy613, nagyon emberségesen bánt velünk, ezért amikor összeros-611 Barcsayjenő: Munkám, sorsom, emlékeim. Budapest, 2000.133-134. p. 612 SAS behívó: a második világháborúban használt, személyre szóló katonai behívóparancs. 613 Nem azonos Deli Antal festővel!
