Török Katalin: Szentendre és legendás festői. Memoárok, naplók, levelek, irodalmi feldolgozások, interjúk és műalkotások tükrében (Szentendre, 2013)
Telepen kívüliek a harmincas években
bólumok kialakulására vagy eredetére. E tekintetben Vajdát soha nem érhetjük lazaságon, még kevésbé az önismétlés hazugságain. Kezdjük tehát elölről: a csontkereszt mint sírkő-motívum vagy primitív jelkép használatában a halálos veszélyt’ jelentő utalás, mindenképp az elmúlás tartalmára vonatkozó utalás, míg a kereszt mindenképp a keresztény hittel ötvöződő tartalmakat hordoz. Vajdának erős küzdelmei voltak a halálfélelemmel, és nekem ugyancsak a huszonkét éves korombeli súlyos tüdőfolyamatom óta...A Barátok című rajzon Vajda állát a behajlított ujjú tenyere tartja, míg ugyanebben a tenyérben nyugszik az én arcom egész jobb oldala is. Két fej egy tenyérben? És már akkor? Vajda nyilván nem is gondolhatott arra, hogy egykor beérik az ’azonosulás’ valamilyen formája. De beérett, és ez a perdöntő. Jóllehet az ’azonosulás’ inkább olyan kvalitatív kapcsolattartás volt, amit személyiségem sérelem nélkül elviselt, mivelhogy gazdagodott e szellemi kapcsolattartásban. Valahol azt is leírtam egyszer, hogy Vajdától kisajátítottam három motívumot, ami beépült festészetembe: a csontkeresztet, keresztet és egy ornamentikus motívumot. Nálam még a koponyamotívum kapott hangsúlyt, ami sűrítve Vajda montázsain már a harmincas évek elején nyomon követhető. (Párizs, 1930-33.) Vajda rengeteg rajzába szőtte bele 1936-tól évek során át azt a három motívumot, ami a Barátok című rajzon együtt szerepel. Ez a rajza szép példázata lehet annak az elvnek, amit Vajda fogalmazott meg Júliához írt levelében...’Most azzal kísérletezem, hogy különböző tárgyak, más-más környezetből kiemelve egy képsíkon összeszerelve hogy hatnak (konstruktív szürrealista tematika). Ezenkívül próbálkozom azzal is, amivel eddig az orosz filmteoretikusok foglalkoztak: hogy hogyan hat egy tárgy, ha belehelyezzük egy más, ’idegen’ objektumba.’ Vajdáé hát az érdem, hogy kulcsot adott azok kezébe, akik a ’konstruktív szürrealista tematika’ lehetőségeivel élve megkísérelték azokat az ajtókat nyitogatni, amelyek ez eddig zárva voltak. ’Valami új témakört keresek, építek ki magamban - írja még 1936 nyarán Vajda -, a dolgoknak titkos, elvont lényegét akarom kibontani. De mindig a konkrétból, a valóból kiindulva keresem a dolgok ősformáit!’ - Bizony Vajda nem a KÚT társaság esztétikai igényeihez alkalmazkodva kísérelte meg a felkapaszkodást...Annyit neki nem ért meg nevének forgatása, hogy a Part pour l’art esztétikumának formulái szerint tilinkózzon andalító színmelódiákat. Nem akart kevesebbet Vajda, mint a ’dolgok titkos, elvont lényegét kibontani!’ És ez a program sem a maga idejében, sem később, nem tartalmazta egyéni karrierjének receptjét! Vajda szerény és szikár alkata, hazugságmentes lénye sugárzott kis műveiből is. Nosztalgiái a kollektív felé szinte kizárták az ’Én’ gőgös okvetetlenkedését, ami sokaknál a művek elé furakszik, és olcsó bohóckodásokban leli örömét. Nem, Vajda számára az Idő nem dátumokra felparcellázható valami volt, hanem az Idő; egy olyan egységet jelentett, amiben nevének említése nélkül - személyisége tömör plaszticitással úgy feszült, hogy kitöltve az Idő kereteit, maradéktalanná nemesült. Személyiségének tömör plaszticitása sugárzik a Barátok című rajzából is, amiben a nagy egységen belül tagozódnak hierarchikus egymásfölöttiségben azok az elemek, amelyek sorában ott találom magamat is; lehajtott fejjel, melankolikusan, szinte alázatosan, annak a szolgálatnak előérzetévei, ami megengedte nekem, hogy Vajda szellemét befogadjam, és ne közömbösítsem, hiszen magamat, magunkat szegényíteném el, ha ezt tenném.”550 A fiatalok mellett Vajda Lajos néhány nála idősebb festővel is kapcsolatban állt Szentendrén. Modok Máriától kapta kölcsön Lehel Ferenc Nemzeti Művészet című folyóiratának számait, más alkalommal a Cahiers d’ Art francia művészeti lapot. 1939-ben egyik levelében arról írt feleségének, hogy járt nála Erdei Viktor és Bálint Rezső. Mindkét festő 1919-ben a Tanácsköztársaság alatt kapott lakást a városban. Erdei egyike volt azoknak, akiknek a neve a húszas évek közepén, a „hazátlanná lett nagybányaiak” között szerepelt egy szentendrei művésztelep megalapítása körül. Az ízbégen élő Bálint Rezső - mint arról az egyik korábbi fejezetben már szó esett - Művészek Párizsban címmel könyvet adott ki 1941-ben. A címoldalra az a portré került, amit Erdei Viktor feleségéről, Karinthy Adáról551 Modigliani készített Párizsban. Vajdát örömmel töltötte el, hogy a nála idősebb Erdei Viktor és Bálint Rezső, de ide sorolhatjuk Gráber Margitot is, érdeklődésükkel tüntették ki munkáit. A telepiek közül Paizs Goebel Jenővel kerültek közel egymáshoz, Barcsay Jenő pedig - igaz sikertelenül - közbenjárt, hogy képeit bevegyék a KÚT kiállítására. Az őt és munkáit elfogadó festőtársak baráti gesztusai ellenére Vajdának fájó pontja volt Korniss eltávolodása, mert ő volt az, akivel a legjobban megértette magát. Nem szakadtak el teljesen egymástól, de az 1935-ben megfogalmazott nagy 550 Bálint Endre: Sorsomról van szó. Budapest, 1987.114-123. p. 551 Karinthy Ada (Karinthy Frigyes testvére), festő, grafikus (Budapest, 1886 - ?, 1955) 118 SZENTENDRE ÉS LEGENDÁS FESTŐI
