Török Katalin: Szentendre és legendás festői. Memoárok, naplók, levelek, irodalmi feldolgozások, interjúk és műalkotások tükrében (Szentendre, 2013)

Telepen kívüliek a harmincas években

„Egy hétfői napon kezdődött a szabadságom: szombat délután már a HÉV zötyögtetett az alkonyaié fényben a pomázi síkon át a szentendrei dombok és tornyok felé. Hiszen jártam én korábban is Szentendrén, kamaszkori kirándulások, ifjúkori evezések idején, de csak a Duna-parti sétányát ismertem, vagy csak arra emlékeztem. Ahogy most az állomástól, kezemben a kofferrel, bekanyarodtam a főutcára, kezdtem észrevenni, hogy a parti villasor homlokzata mögött egy ódon vonulat húzódik, és amikor megálltam a Fő tér közepén, az ikonos, bizáncias kereszt (mint később megtudtam, a pestiskereszt) mellett, a térbe torkolló, helyesebben belé kúszó és csurgó kis utcák között, úgy vettem észre, hogy ez a bizarr kőegyveleg nem hasonlít semmiféle városhoz, amit akár képen vagy moziban láttam. De mennem kellett tovább a főutcán, ahogy Kassákné kioktatott, egészen az Orbán-keresztig, és onnan hegynek fordulnom a Barackos úton. Szép, hosszú emelkedő [...] el is haladtam volna a Hertl-ház előtt, amely nem látszott az útról, ha ki nem szól a bokrok - vagy valamilyen sövény? - mögül Kassákné hangja: - Pista! - Megfordultam, a házat még mindig eltakarták a lombok, de a kiskaput megláttam, beléptem rajta, és az előkertben ott állt Jolán, mintha csak engem várt volna. Hálásan hajoltam a kezére, de ő már tuszkolt is föl néhány lépcsőn a hosszú, keskeny, fatetős verandára, melynek sötétjéből hirtelen Éti ugrott a nyakamba, mintha csakugyan kislány volna. A háromhetes nélkülözés után alighanem hoszszabban szorítom magamhoz, ha egy ajtón ki nem lép a verandára Kassák is, nem a megszokott orosz ingben, hanem kihajtott nyakú fehérben. [...]

Mire mi fölkeltünk és leültünk reggelizni, Kassák eltűnt már: egész délelőtt horgászott, a fölszerelését is valahol odalent őrizték - egyenest onnan ment ebédelni Somiónéhoz, aki egy kifőzdét tartott a saját lakásában, a Fő tér meg a Duna-part között, a mozi mellett. Mi hárman meg naponta fölkerekedtünk, és lesétáltunk ugyancsak Somló nénihez: Kassákkal is az ebédnél találkoztunk. Vaslépcsőn kellett fölmenni, és már az alján átható, fölhalmozódott bűz fogadta az embert, mivel nemcsak a kifőzde ablakai nyíltak az első emeleti folyosóra, hanem az árnyékszékek is - Szentendre pedig akkor még teljességgel csatornázatlan volt. De Somló néni egyszerű, jó és olcsó ebédet adott, és így többnyire jó társaság gyűlt az asztala köré, többek közt néhány kitűnő festő. Kassáknak nagy tekintélye volt a körükben, ebéd után rendszerint valamelyikük beinvitálta őt, illetve természetesen az egész családot a műterébe, a művésztelepre vagy az albérleti szobájába, megnézni az új képeit. Ilyenkor többször is megesett, hogy a családfő hozzám fordult és mintegy jóváhagyásért, vagy inkább, hogy a maga részéről is kiterjessze rám a meghívást, azt kérdezte:- No, uram, bemegyünk?

Én pedig élveztem ezt a családi előnyt: ezek a festői betekintések hozzátartoztak ennek az égből pottyant nyaralásnak az örömeihez. Azt hiszem, már sokkal régebben is észrevettem, hogy a képeket közvetlenebbül - mert gondolattalanabbul és szakmai szempontok, ismeretek fékező és közvetítő közege nélkül - tudom fölfogni, mint a verseket. De azt éppen ezeken a családi műteremlátogatásokon tudatosítottam, hogy voltaképpen már kezdem unni a csak szép verseket - abban a mértékben, ahogy a kortársi költészetben, közelebbről nemzedékem termésében szaporodtak a csak szép versek. És ennek az enyhe túltápláltságnak éppen az a jóleső elégtétel ébresztett a tudatára, hogy képekre frissebb még az ínyem: beérem azzal - akkor még , ha egy tájkép vagy csendélet egyszerűen szép, mindegy is, hogyan. Aztán megszerettem a személyes érintkezést is a festőkkel: azt, hogy olyan egyszerű emberek. Ami korántsem jelenti, hogy műveletlenek: sokkal több festővel találkoztam; aki olvas, mint íróval, akit érdekelnek a képek; és eggyel sem, aki olyan érzéketlen vagy fércízlésű szakbarbár, a testvérművészetekben olyan reménytelen analfabéta lett volna, mint az írók többsége. Magától értetődik, hogy Kassák nem számít bele ebbe a siralmas statisztikába: elvégre ő nemcsak író, hanem festő is.

Neki, persze, voltak szempontjai. Kedvence Kmetty volt, ami nem is csoda: a szentendreiek közül ő mentett át legtöbbet a korai kubizmusból a harmincas évekbe. Aminthogy, ismerve Kassák ízlését, az sem csoda, hogy Derkovitsról543 három évvel azelőtt, már a halála után olyan lekicsinylőn irt a Nyugatban: az ő érett festészete a negációja, sőt, a negligációja volt mindennek, ami kubizmus és konstruktivizmus. Ámbár e képnézések során minduntalan tapasztaltam, hogy Kassák ízlése távolról sem olyan merev a festészetben, mint a költészetben: őszintén tudott méltányolni olyan stílusjelenségeket, amelyeknek irodalmi párhuzamaitól csak fintorgott volna - de hiszen az imént említett cikkében is nemcsak Kmettyvel, hanem Egryvel, Berény Róberttel544 545 és Bernáth AuréllaP45 szemben is elmarasztalja Derkovitsot.

543 Derkovits Gyula, festő (Szombathely, 1894 - Budapest, 1934)

544 Berény Róbert, festő (Budapest, 1887 - Budapest, 1953)

545 Bernáth Aurél, festő (Marcali, 1895 - Budapest, 1982)

114 SZENTENDRE ÉS LEGENDÁS FESTŐI