Wehner Tibor - Bodonyi Emőke (szerk.): Miafene. 40 éves a Szentendrei Vajda Lajos Stúdió (Szentendre, 2013)
Debussyt is kifigurázta annak érzelmessége miatt, amikor a zongoristákat zavarba hozva művei előadásához olyan utasításokat adott, mint „közben kétszer kinézve’,’ „zsebre dugott kézzel” vagy „megsárgult bársonyokon, szárazon, mint egy kakukk” A gyakran rajzzal kísért zongoradarabjai előadásakor prózai részeket is fel lehetett olvasni, és saját bevallása szerint a zenéről a festőktől tanulta a legtöbbet. Az 1917-ben a Gyagilev-balett által előadott Parade című „realista balett” szövegkönyvét Cocteau, a jelmezeket és a díszletet Picasso, zenéjét Satie szerezte, amelyben több más zajkeltő eszköz mellett az írógép is megszólalt. Aki valaha látott Bizottság koncertet, vagy a vajdások által előadott performanszt, vagy meghallgatta és megnézte Lois Viktor egyébként gyakran írógépalkatrészeket is feldolgozó hangszerszobrait, az bizonyára egyetért azzal, hogyha van a vajdásoknak lelkitársa, akkor a dadaista kiáltványok szerzője, Tristan Tzara kortársa, Satie bizonyára annak tekinthető, aki szintén azt képviselte, hogy a művészet területei nem szétválaszthatóak egymástól, és a szuverén, egyéni gondolat és érzés bármilyen módon kifejezhető. A VLS tagjai a szokásos, bár nem szokványos tematikájú táblaképek mellett plasztikákat, objekteket, tárgymontázsokat, installációkat készítettek, performanszokban, akciókban vettek részt, zenéltek és verset írtak, filmet csináltak, vagyis szabadon mozogtak a műfajok, témák és anyagok között. A kísérletező, nyitott művészeti felfogással a szabadságra játszottak: a sajátjukra, a képzeletre, valamint a nézőére, és ehhez partnereket, illetve közönséget, publikumot találtak, valamint újabb és újabb művészeket vonzottak magukhoz. Ez az ironikus, néhol önmaga paródiáját is eredményező folyamatos alkotói munka emberi és világnézeti állásfoglalás is volt egyben, ami egyúttal azt is lehetővé tette, hogy ezzel párhuzamosan, vagy az életutak további szakaszában más esztétikai minőséget reprezentáló művek szülessenek. A művészi attitűd másik vonulatát képezte a nyilvános szereplésektől kissé távolabb tartózkodó, ugyanakkor hasonlóan céltudatosan az önkifejezés lehetőségét kereső-kutató, inkább a hagyományos műalkotás keretein maradó új kifejezésmódok alkalmazása, amely egyaránt jellemezte az expresszívebb, szenvedélyesebb, vagy a higgadtabb konstruktivista jellegű alkotásokat is. A vajdások a szentendrei és a hazai progresszív művészet történetében is underground gyökereik révén egyaránt különlegeseknek tekinthetők, akik sokat tettek a konvenciók alól felszabadított művészetért és a szuverenitás kinyilvánításáért. Szentendre hivatalos képzőművészetébe viszonylag gyorsan integrálódtak: a VLS megalakulása után hét évvel, 1979- ben a Szentendrei Képtárban a szintén eseményszámba menő Szentendrei Tárlaton a vajdások közül hatan (Aknay János, Bukta Imre, Holdas György, Matyófalvi Gábor, Wahorn András, ef Zámbó István) - többek között - olyan idősebb mesterekkel együtt állítottak ki, mint az 1926-os alapítású Szentendrei Művésztelep még két élő alapítójával, Bánovszky Miklóssal és Onódi Bélával, a kolónia legelső vendégei közül, az azóta Művészeti Anatómiája révén világhírűvé vált Barcsay Jenővel, a Vajda Lajos közeli baráti köréhez tartozó Korniss Dezsővel, Bálint Endrével, Anna Margittal és Szántó Piroskával, illetve az akkori középgenerációt képviselő Deim Pállal és Balogh Lászlóval. Megjelenésükkel hallatlanul izgalmas új szentendrei összkép bontakozott ki, s bár az 1987-es tárlatról látványosan kivonultak, művészetükkel a szentendreiség határait igencsak kitágították. Idővel olyan nagy kiállítások rendezése, mint az Új Vegyes, az AUTODIDAKTA Képzőművészek, a SZAFT, a Marosvásárhelyi Műhellyel közösen szervezett Unicornis, a műcsarnoki nagy jubileumi tárlat jelezte, hogy az egyéni 18
