Wehner Tibor - Bodonyi Emőke (szerk.): Miafene. 40 éves a Szentendrei Vajda Lajos Stúdió (Szentendre, 2013)
a kortárs euro-amerikai kultúra újabb nyelvi, poétikai, technikai és mediális tapasztalatainak és újításainak a hazai közegben való újrafogalmazása voltak talán legjelentősebb hozadékai a VLS eddigi történetének. A zenei experimentáció területén emblematikusan utal erre a Bizottság zenekar működése, de további olyan zenei praxisok is, amelyek részben kapcsolódnak a Stúdió közegéhez. Az egyik legeredetibb fejleményt ebből a szempontból a Lois Ballast (később további Lois-formációk) performatív hangszerszobor-koncertjei jelentették - de itt említendő az Új Modern Akrobatika rövid működése vagy Krizbai Sándor zenei tevékenysége is. Az időben legkitartóbb zenei formáció azonban az egyik Stúdió-alapító nevéhez fűződik: e sorok írásáig folyamatosan működik az ef Zámbó Happy Dead Band. A VLS alternatív művészeti gyakorlatának szilárd hatását mutatták mindeddig az ef Zámbó által kezdeményezett, hosszabb időn át évenként megrendezett Kis Magyar Nehézzenei és Performansz Fesztivál rendezvényei is, amelyeken művész-zenekarok és ahhoz hasonló formációk sokasága jelent meg, részben szentendrei, de jelentős részben budapesti, ritkábban más városbeli közegből. Végeredményben és többek között ugyancsak az előbb említett seregszemle mutatja a Stúdió jelentőségét a magyar performanszkultúra alakításában is. Olyan akcióművészeti életművek fogantak itt, mint fe Lugossy Lászlóé (amely hamarosan a Stúdió-közeli Szirtes Jánoséval került szimbiózisba) vagy Bukta Imréé - az ő művészeti profiljuk elválaszthatatlan részét képezi performansz-tevékenységük. A performansz azonban folyamatosan jelen van a VLS számos más tagjának művészeti stratégiájában is, ha nem is képez főszólamot életművükben. A Stúdió jelenlétén is alapuló, részben abból eredő szentendrei művészeti szcéna létezése azonban a magyar performanszkultúra egészének fejlődéséhez és megnyilatkozásához járult hozzá jelentékenyen. A Stúdió négy évtizedes tevékenységének feldolgozása, elemzése, művészettörténeti értékelése természetesen nyitott folyamat. Ugyanígy a benne résztvevő, olykor meghatározó művészek munkássága, egészében vagy részeiben kritikai diskurzus tárgya - a baj inkább az, hogy még mindig nem eléggé. Az utóbbi években annak is tanúi lehettünk, hogy a VLS mértékadó művészeinek megítélése változékony lett, s a kezdeti évek részben kritikátlan lelkesedése, részben dehonesztáló megközelítése után markáns bírálati szempontok és vélemények is megfogalmazódnak - ami már a kanonizáció bizonyos fokú jele. A kritikai vélekedésben olykor visszájára fordul mindaz, ami a Stúdió éltető eleme és ereje volt: az autodidaxis és az alternatives világos kinyilvánítása. A normatív esztétika mindenkor nehezen fogadta az érvényesnek vélt szabályrendeken való radikális kívülállást - amikor azonban a normaszegő mozgalmak elfogadottá válnak, alternativitásuk szellemi izgalma már kevésbé színesíti - pro vagy kontra - esztétikai megítélésüket. Annyi azonban bizonyos, hogy az a jelenség, amelyet hagyományosan iskolateremtésnek neveztek, a modernitásban pedig egyre inkább művészetszervezésnek, a 20. század folyamán egyre inkább - és úgy tűnik, visszavonhatatlanul - a művészetnek, sőt, a műalkotások létrehozásának is esztétikailag szerves része lett, így élesen nem választható le sem egy művészeti mozgalom, sem egy művészi látásmód, sem pedig egy életmű önazonosságáról. Nehéz volna például Marinetti irodalmi vagy vizuális munkásságát - jóllehet alkotóművészete nem egy vonatkozásban a zsenialitás jegyeit mutatja - konzseniális mozgalomszervező és programalkotó tevékenységétől teljes mértékben eltekintve tárgyalni; ugyanígy „anyagidegen” volna Kassák - műfajilag egyébként jobban elkülönülő -12
