Wehner Tibor - Bodonyi Emőke (szerk.): Miafene. 40 éves a Szentendrei Vajda Lajos Stúdió (Szentendre, 2013)
akiknek olykor nagy erejű festészetéhez akcióművészeti, illetve zenei tevékenység kapcsolódott. A Stúdió kiállításain gyakran szólt a zene, amit Wahorn András, ef Zámbó István, Szulovszky „Joni” és mások szólaltattak meg, és lényegében a Stúdió tagjaiból formálódott a későbbi Bizottság zenekar is. A korban elismert szentendrei művészet részben plebejus, részben klasszikus, részben modern, sőt avantgárd hagyományaihoz - amelyeket ma is jól szimbolizálnak a város múzeumai, képtárai (Kovács Margit, Czóbel Béla, Ámos Imre-Anna Margit), továbbá az akkor kortárs festők (Deim Pál, Korniss Dezső) műhelyei - egy új Szentendre-imázs kapcsolódott: a radikális avantgárd szentendrei művészeti színtéré. Az évtizedek során a VLS nem csupán alternatív teret és saját hagyományt, de lényegében iskolát is teremtett, amelyben az autodidaxis, az önképzés gyakorlati filozófiaként jelenítette meg azt az elvet, hogy a szabadságénál jobb iskolai képzés nincs. Nyilvánvaló, hogy egy, a hivatalos szakmai képzést kezdetben tudatosan kerülő, az autodidakta kifejezésmódot poétikává emelő művészeti térben a létrejövő műalkotások - legyenek azok festmények, szobrok, installációk vagy happeningek (később performanszok)- több szempontból is minősíthetők, és az egyes szempontok alapján minőségük szórása igen nagynak mutatkozhat. Hibának bizonyult azonban akkor is, és az ma is, ha a külső szemlélő pusztán egy elvont esztétikai igényrend alapján minősít egy alkotást, és figyelmen kívül hagyja azt a közeget, amelyben az nemcsak létrejött, de amelyben működik is. A művészet működése mindig közösséget feltételez: a kanonizált esztétika csak a kánont elfogadók közösségét érinti, országosnak vagy nemzetközinek tekintett terekben, és kanonizált esztétikai felfogásból sem csak egy van az adott közegben. Éppen a szentendrei alternatív művészeti tér gyors, meghatározó átsugárzása a budapesti szcénára (majd részben az országosra) mutatja, hogy a kollektív trendek mindig nagy erővel, olykor erőszakosan illeszkednek a kortárs művészet összképébe - ez nem pusztán az avantgárd tendenciák történeti sajátossága, hiszen így volt ez az impresszionizmussal, sőt, már a romantikával is. A VLS munkásságát az elmúlt évtizedek során tehát nem csak az jellemezte, hogy figyelemreméltó kiállítások sokaságát hozta létre, hogy vonzáskörében remek alkotások jöttek létre, hogy a mainstreamétől eltérő szemléletmódot demonstrált és tett visszavonhatatlanul a kortárs magyar (képző) művészet részévé - hanem mindez azért is vált lehetségessé, mert a Stúdió iskolát teremtett. Olyan induló művészeket nevelt ki, vagy olyan fiatal alkotókat csatlakoztatott magához, akik ebben a rezonáló közegben találtak rá esztétikai identitásukra. Vagyis a kezdetek ma már olykor legendás alkotói (ef Zámbó István, fe Lugossy László, Aknay János, Wahorn András, Bereznai Péter, Bernáth(y) Sándor, Bukta Imre, Lois Viktor, Kótai Tamás és mások) mellett és részben nyomában komoly életművek formálódtak, amelyek a kezdetek eufórikus invenciógazdagságához az évek folyamán az elmélyült technikai, filozófiai és stiláris kísérletezés/kutatás tapasztalatát illesztették: mint például Vincze Ottóé, Pacsika Rudolfé, Csontó Lajosé, Deim Péteré, Baksai Józsefé és másoké). Az iskola életképességét azóta egy újabb generáció sikeres alkotói bizonyítják, például Bán Miklós, Benkovits Balázs és Bálint, Nagy Barbara, Hudák Mariann, Tóth Eszter, Margit Szabolcs vagy Imre Mariann. Nem elegendő ugyanakkor a Stúdió tevékenységét és hatását egy szűkebb képzőművészet-történeti vonatkozásban elemezni, ugyanis éppen a kanonizált művészeti ágak, műfajok és tevékenységek radikális kitágítása, átjárhatóságuk kinyilvánítása és köztes tereik „üzembe helyezése’,’ továbbá 11
