Marghescu Mária - Herpai András: Művészet és tér. Miró, Chillida, Tápies, Uecker és kortársaik grafikái. MűvészetMalom, 2013. júnus 8 - szeptember 1. - Ferenczy Múzeum kiadványai, C. sorozat: Katalógusok 4. (Szentendre, 2013)
Herpai András: Térszemléletek
A kiállítás mottójául választott Művészet és tér Martin Heidegger azonos című filozófiai írását idézi, amely hűen tükrözi a XX. századi művészet szemléletmódjában és a művészi kifejezőeszközökben történt változást, paradigmaváltást.1 A második világháborút követően a világban lezajlott politikai-, gazdasági- és társadalmi forradalmi mértékű változások a képzőművészetben is éreztették hatásukat. A társadalom és a művész viszonya, művész és a mű kapcsolata, művészet és a kép terének viszonya, ill. a mű és a tér viszonya teljesen új alapokra helyeződött. MŰVÉSZET A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ UTÁN A második világháború következtében az európai képzőművészet iránya és folytonossága erőteljesen megtört; a korábbi kifejezőeszközök, ideák, mozgatórugók létjogosultsága elveszni látszott. Európa megszenvedte a békét, és ezzel egy időben elvesztette kulturális és politikai egyeduralkodó szerepét is, azonban megmaradt Párizs meghatározó szerepe. Az Amerikai Egyesült Államok világhatalommá növekedett, gazdasági és politikai fölénye egyre jobban érezhetővé vált. Mivel egyre több európai művész itt talált második otthonra, az európai modernség késői fázisa bontakozhatott ki. A folyamatos, és az egymásra épülő művészeti változás megszakadt, mégis, a kifejezőeszközök használatával egyes elemei átöröklődtek. A társadalmi változások új helyzetet teremtettek a művészetben is. A kötöttségekkel szembeni ellenállás, a spontaneitásra való törekvés, és a szabadságvágy a korábbi festői módszerekkel nem voltak maradéktalanul kifejezhetőek; ezek az emocionális mozgatórugók az absztrakció segítségével juthattak felszínre a nyugati képzőművész számára. A nonfiguratív absztrakció létezett már korábban is a világháborút megelőzően, az 1910-20-as években, gondoljunk csak Kandinszkij és Malevics művészetére, vagy akár a 40-es évek nonfiguratív irányzataira. A tárgyalt időszakban azonban a művészet ezeknek az irányzatoknak a továbbgondolásában, az érzelmek szabadabb felhasználásában már más utakra lépett. Az absztrakció ezen iránya nem a látványt redukálja és elemzi, hanem egyfajta formátlanságot tükröz. A művész a formát, mint önmagában értékkel jelentő tényezőt tagadja, „a valóságtól távol eső használatát, amely a valóságot reprezentálná”.2 Az alapvető esztétikai múlt tagadását láthatjuk a képeken, megszűnik a komponálás, a klasszikus festői formanyelv feloldódik, mindezt mégis a korra való reflektálásként értelmezhetjük. Az absztrakció megjelenése nem egységes stílusirányzatként bontakozott ki, hanem egyfajta „művészi magatartásformaként”.3 így jöhetett létre Európában az informel és Amerikában az absztrakt expresszionizmus, majd az őket követő művészeti irányzatok. 1 Heidegger, Martin: A művészet és tér. In: „...költőien lakozik az ember...” Válogatott írások. Ford.: Bacsó Béla. Budapest - Szeged: T-TWINS - Pompei. 1994. 211-218. 1. 2 Balázs Katalin: Térkoncepciók. Fontanától az Arte Poveráig. Napút. 2006. október. VIII. évf. 8,sz. 67.1. 3 St. Galleni Kalandok. Hartung, Tápies és az Erker jelenség. A katalógust írta: Bódi Kinga. 2012. március 21-július 1. Szépművészeti Múzeum, Bp. 2012. 27.1. 25
