Mazányi Judit (szerk.): A felfedezett Duna-parti kisváros. A 20. századi magyar művészet Szentendréről nézve - Ferenczy Múzeum kiadványai, C. sorozat: Katalógusok 3. (Szentendre, 2013)
Verba Andrea: Csoportkép Szentendrével, 1947-1972. (Változó nézőpontok - állandó értékek a szentendrei művészet megítélésében)
A múlt és jelen között felmerülő, finoman jelzett distinkciót a kultúrpolitika közkívánatra „áradó derűje" mossa egybe. Emellett megfogalmazódik a korszakban leggyakrabban hangoztatott kritika is, miszerint ,,[a] szentendrei művésztelep láthatóan tájfestőknek termett, az itt készült emberábrázolások és kompozíciók kevésbé sikerültek."202 A katalógusban évszám nélkül szereplő, többnyire a portré, táj, csendélet műfajára utaló képcímek valóban nem túl sokat árulnak el sem a képek karakteréről, sem kvalitásáról.203 Noszlopi György cikke másként fogalmazza meg ugyanezt. Véleménye szerint a szentendrei jelleg „nem jelent semmiféle stílusbeli uniformizáltságot," írásában épp a különféle törekvések gazdag együttélését hangsúlyozza. Ugyanakkor figyelemreméltó észrevételeket is tesz: „Barcsay Jenő stílusának nem találjuk itt rokonát", valamint: ,,[a] kiállítás rendezését ötletszerűség jellemzi." Végül kritikus megjegyzése szerint - bár nem volt teleptag - a kiállításról „[mjindenekelőtt Vajda Lajos hiányzik, aki okkal nevezte magát »a« szentendrei festőnek."204 Miről is van szó tehát? Úgy tűnik, a jubileumi kiállítás számos olyan kérdést vetett fel, ami a telep munkásságának és a szentendrei festészet meghatározásának lényegét érintette. A harmincéves jubileum ünneplése a telepalapítást - függetlenül a később a szakirodalomban is oly sokszor tévesen megjelenő 1928-as évszámtól, hiszen ez a Szentendrei Festők Társaságának alapítási dátuma -, az első valóban itt töltött évhez, 1926-hoz kötötte. Ugyanakkor tisztázatlan maradt, ki milyen módon tartozott a művésztelephez,205 és úgy tűnik, a kritika éppúgy, mint a kiállítás, adós maradt az egyértelmű válasszal. Nem derült ki, hogy a „város vonzó festőiségén" túl mit is értünk szentendreiségen, s mi az, ami a kiállítás címe után valóban számon kérhető. Mégis érezhetően változott a hangnem, s kritikai szemléletváltást tükrözött Barcsay és Vajda nevének említése is. Az 1957-es Tavaszi Tárlat rég nem tapasztalt nyitottsággal engedett szabad teret a különféle stílustendenciáknak, jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni a korabeli művészeti életben. A Nemzeti Szalonban Borsos Miklós után Barcsay Jenőnek nyílt kiállítása. Amint Frank írja: „[...] nemcsak annak örülhettünk, hogy a műcsarnoki melléktermek grafikusának festménykiállítást engedélyeztek, hanem, hogy a mester, huszárosán, vadonatúj képanyagot hozott. A szinte monokróm reneszánszos, putteszk fejek, nőalakok és a szentendrei konstruktív házak együttesét. A gyűjteményt Makrisz (Agamemnon) rendezte, a katalógust Barcsay egykori tanára, Lyka Károly vezette be."206 1957-ben Mucsi András Esztergomban Bálint Endre és Korniss Dezső kiállítását nyitotta meg. Ugyanekkor megrendezték Gadányi Jenő retrospektív kiállítását a budapesti Ernst Múzeumban. A szentendrei művészet megítélésében is erjedésnek indult folyamatot jeleztek a következő évek kiállításai. 1959-ben és 1960-ban új megközelítést ígért a tágabb topográfiai vonatkozású, valójában szűkebb keresztmetszetű Szentendrén élő festőművészek című, Bordácsné Haulisch Lenke, a Magyar Nemzeti Galéria munkatársa által rendezett két szentendrei tárlat. Az első katalógus bevezetőjében arról az immár hagyománnyá, művészettörténeti jelentőségűvé vált úgynevezett „Szentendrei iskoláról" olvashatunk, amelyet „Szentendre kimeríthetetlen festői gazdagsága, a hely varázsa kovácsolt egybe."207 A teljesség igénye nélkül bemutatott képanyag eszerint az „optikai külsőségek" helyett „a színek, formák mögött megbújó érzelmi és hangulati telítettségre" támaszkodva lesz igazán szentendreivé. Egészen meglepő, hogy a télen is a városban alkotó művészek száma ekkor mindössze tizenegyre rúgott.208 209 A katalógusban ezt olvashatjuk: „A nagybányai örökségen nőtt generáció témáját főleg a város tájképi környezetéből meríti, és a természet arcát látszólag alig változtatja át lírai hangulatainak kifejezésére."200 Nincs szó tehát „a természet rejtett arcáról", az előszó megfogalmazása szerint a „lírai konstruktivizmus" képviselői a fényjárta Duna-part és a buja vegetáció megjelenítése mellett a régi utcaképek átírását vállalták magukra. Barcsay szellemisége, látásmódja inkább csak hatásában jelenik meg Balogh és Deim 202 Artner T.: A szentendrei művésztelep, i.m. (201. jegyzet). 203 Érdekes viszont, hogy Artner a kiállított művek közt említi Szösz Jenő vízparti képeit, noha a helybéli rajztanár, festő ezúttal nem szerepelt a katalógusban sem. Artner T.: A szentendrei művésztelep, i.m. (201. jegyzet). 204 Noszlopi György: A szentendrei művésztelep jubiláris kiállítása, in: Népszava, 1956. október 3. A cikk mellett Szántó Piroska Ülő nő című munkájának reprodukciója látható. 205 Kiállított például Szánthó Imre és Szántó Piroska is, bár egyikőjük sem volt teleptag. 206 Frank János: Tárlataink '57, in: Élet és Irodalom, 1988. szeptember 30. 207 Szentendrén élő festőművészek kiállítása, Ferenczy Károly Múzeum, Szentendre, 1959. május 24. -július 1. Kát. bev. név nélkül. Szentendre, 1959. 208 A tizenegy kiállító: Balogh László, Boromisza Tibor, Deim Pál, Deli Antal, Ilosvai Varga István, Kandó Gyula, Onódi Béla, Pirk János, Szánthó Imre, Szösz Jenő és Szösz Jenőné Gallasz Magda. 209 Lásd a 207. jegyzetet. 53
