Mazányi Judit (szerk.): A felfedezett Duna-parti kisváros. A 20. századi magyar művészet Szentendréről nézve - Ferenczy Múzeum kiadványai, C. sorozat: Katalógusok 3. (Szentendre, 2013)
Mazányi Judit: Kisvárosi mikrokozmosz, 1935-1949. (Művészeti szemléletmódok történeti és stiláris összefüggésekben)
Mazányi Judit KISVÁROSI MIKROKOZMOSZ 1935-1949 Művészeti szemléletmódok történeti és stiláris összefüggésekben 1935-1945 1935-re a magyar művészetben nagyjából kialakultak bizonyos törésvonalak - amelyek azonban egyáltalán nem bizonyultak átjárhatatlanoknak. A Szentendrei Művésztelep túlélte 1932-es első nagy válságát,64 a húszas évek alapítási lázában született telepek többségével ellentétben sikerült a megkapaszkodás. Mindez annak ellenére történt, hogy az alapítás kapcsán érdemeket szerzett polgármester botrányos körülmények közötti leváltása után az új polgármester idején, a tanácsüléseken többször felvetődött a telep megszüntetésének szándéka.65 1935-től, olaszországi tartózkodásából hazatérve, újra a jó szervezőkészséggel rendelkező Jeges Ernő látja el a titkári teendőket. A telep 1934-től állami szubvenciót is kapott a háborús évekig, amely némileg nyugalmasabb hátteret teremtett az alkotói tevékenységhez. A telep tagjai tehetségükkel összhangban elfoglalták helyüket a művészeti életben, különböző egyesületek és társaságok tagjaivá váltak, kiállítások résztvevői, ösztöndíjakat kaptak, elismerésekben és díjakban részesültek, bár a művészi tevékenységük jövedelméből többségük nem tudott volna megélni, így polgári állást vállalt. 1939-ben megrendezték tíz éves jubileumi kiállításukat. 1940-től a háború következményei a telep hétköznapjait is felkavarták. Több műterembe is munkaszolgálatosokat telepítettek, majd a katonaság vette igénybe a terület egy részét. A nyolc alapító tag Réti-tanítvány és a közéjük csöppent Rudnay-tanítvány, Barcsay Jenő számára - a telep első monográfusa, Turchányi Erzsébet szerint - Szentendre csendes azilum volt, „melybe a fővárosi élet rohanása közepette egymásra talált és egymás kezét megragadó művészek a szent láng ápolására visszavonultak. Nem harcos gyülekezet ez, nem a nyugtalanságot, hanem a nyugalmat akarják szolgálni."66 A némi apologetikus pátosszal fogalmazott kép a valóságban azonban korántsem volt ilyen idillikus. A civakodásokról, a torzsalkodásokról szóló visszaemlékezések a személyes ellentéteken és az egzisztenciális helyzet különbségein túl, sokszor stiláris következményekkel is járó, eltérő alkotói magatartásokról tudósítanak. A jelentős egyházi megbízásokat teljesítő Heintz Henrik, az egyházi munkák mellett, a történeti festészet megújításának felvállalását öntudatosan célul tűző Jeges Ernő,67 a szintén nagyobb murális munkákat festő Rozgonyi László, valamint az arcképfestőként befutó Bánovszky Miklós, és a Szentendrén rajztanárként tevékenykedő Bánáti Sverák József munkásságában megfigyelhető egy stiláris kettősség: másképpen festettek, ha megrendelő vélt vagy valós igényeit követték, mintha önmaguk meghatározta témához nyúltak, és még ezen belül is szabadabban kalandoztak. Heintz éppúgy fest franciásan könnyed, impresszionisztikus 64 Rózsa Miklós memorandumot írt a művésztelep reorganizációja tárgyában a telepen tapasztalható kaotikus állapotok lefestésével. Mazányi Judit: Egy, a Szentedrei Művésztelepre vonatkozó, 1930-as évekbeli dokumentum értelmezése, in: Korkes Zs., szerk.: Kutatások Pest megyében L, i.m. (20. jegyzet), 149-157. A memorandumban foglaltakat megerősíti Turchányi Erzsébet leírása is. Turchányi Erzsébet: A szentendrei művésztelep tíz éve. Budapest, 1939,10. 65 Kántor Andor: A régi művésztelep, in: A Szentendrei Régi Művésztelep hatvan éve, 1928-1988. (Szentendrei Képtár, Katalógus.) Szentendre, 1988, 5. 66 Turchányi E.: A szentendrei művésztelep, i.m. (64. jegyzet), 5. 67 Bodonyi Emőke: Jeges Ernő. Szentendre, 2001, sz. n. 30
