Mazányi Judit (szerk.): Egy aranykor modern mesterei. A Ferenczy család művészete - Ferenczy Múzeum kiadványai, C. sorozat: Katalógusok 1. (Szentendre, 2013)
II. terem: Az igéző napfény. Ferenczy Károly útja a finom naturalizmustól a plein air festészetig
korábbi rajzosság helyett a különböző intenzitású színes foltok lesznek számára a felület legfontosabb elemei (Tyúketetés, 1895 /Kát. sz. 19/). „1896-ot írtak. A magyar nemzet a milleniumot ünnepelte. Május 6-ára virradó éjszakán ütemesen zakatolt a személyvonat Budapestről Szatmár felé. Fiatal társaság szorongott a szűk üléseken. [...] Mintegy húszán lehettek. [...] Münchenből jöttek, Nagybányára utaztak, miután Budapesten az ezredévi kiállítás megnyitó ünnepségei közepette két napot töltöttek [...]." - írja Réti István, a nagybányai művésztelep egyik alapítója visszaemlékezéseiben. A város közönsége hívta meg Hollósy Simon müncheni festőiskoláját nyári tartózkodásra. Nem sokat ígértek, a szíves vendéglátáson túl csupán egy fából készült szénatárolót tudtak a művészek rendelkezésére bocsátani a nagybányai Ligetben, a Jókai domb mellett. Mégis ez az esemény vált a modern magyar művészet megszületésének szimbolikus pillanatává. Az alapító tagok sorában pedig ott találjuk Ferenczy Károlyt, aki aztán a művésztelep iskolateremtő mestere és a később megalakult itteni szabadiskola tanára lett. A magyar művészek számára a Nagybánya környéki táj kínálta azokat a kihívásokat, melyeket korábban a realistáknak Barbizon, vagy az impresszionista festőknek a Szajna menti Argenteuil. A plein air képeken a naturalizmus és impresszionizmus felvetette problematikára jellegzetes magyar válasz született, amelyet jelentősen befolyásolt az erdélyi városka sajátos, mással össze nem hasonlítható atmoszférája. Rétit idézve: „[...] A lombok között a vándor napsugár mindig másutt lövellte keresztül nyilait az átlátszó, mély smaragdos lombháttéren, amelyből a hegy mögül kibúvó, fehér testű, nyári felhők reflektoros fényétől valószínűtlen ragyogással, szinte átszellemülten világított elő az ünnepélyesen merev parasztmodellek arctányérja. A természet varázslatos változásai és szépségei előtt megilletődve és tehetetlenül álltak a fiatal piktorok [...]." A hegyekkel övezett nagybányai tájjal való találkozás megrendítő élménye új szintézis teremtésére kínált lehetőséget valamennyi, 1896-ban oda érkező művész számára. Ferenczy Károlyt is a táj fensége ragadta meg. Ez az élmény késztette nagyméretű biblikus kompozíciói megalkotására. A természet már korábbi képein is felbukkanó panteisztikus szemlélete, a pusztán naturalisztikus problémákon való felülemelkedés szándéka, a legtöbbször etikai konfliktusokat is hordozó, vallási témák konvencionális megoldásoktól mentes, átértelmezett feldolgozása már - külön-külön - néhány korábbi képén is felmerült. Most mindennek szintézisét teremtette meg vásznain első nagybányai periódusában, többek között a Hegyi beszéd első 1896-os, majd 1897-es második (/Kát. sz. 19/) - később saját maga által felszabdalt - változatán. Mindkét képen a nagybányai domboldal lejtőjén, a fűben leheveredve korabeli polgárok - köztük Ferenczy művésztársai - és a rutén parasztok mellett, egy vasvértes középkori vitéz és egy római pásztorfiú hallgatja Jézus tanítását. A kiállításon látható töredék bal szélén alig érzékelhetően feltűnik Jézus alakja is. A köztudomásúan nem vallásos festő a kortól és időtől függetlenül érvényes keresztény erkölcsi tanítás állandó jelenidejűségét fogalmazza meg ebben a művében. A kép a konzervatív vallási festészet hagyományain túllépő, antihistorikus, történelmi díszletektől mentes felfogása mind az európai festők újabb generációinak - köztük a német Fritz von Uhdénak (1848-1911) - a törekvéseivel, mind a nagybányai művészek hasonló képeinek megoldásaival rokonságot mutat. Ferenczy Károly következő nagybányai korszakának főszereplői a napsütötte hegyoldalak, patakpartok, kertrészletek és maga a fény. A téma elveszti minden szimbolikus jelentését, elbeszélő tartalmát, és a festő a látvánnyal, mint tisztán festői motívummal foglalkozik. A hétköznapi jeleneteken álló, jövőmenő és üldögélő figurák is elsősorban hangulatokat hordozó képi motívumok. Ferenczy legtöbb ebben az időszakban festett művénél a véletlennek tűnő képkivágat, a nézőpont szubjektív megválasztása rendkívül evokatív erőt kölcsönöz festményeinek, szinte bevonja a nézőt a kép terébe (Jókai domb, 1906 /Kát. sz. 25/). A találóan megragadott pillanatok szinesztéziát kiváltó hatására szinte bőrünkön érezzük a nyári délelőtt napsütésének melegét, beleszippantunk a tavaszi föld szagába, vagy a túlérett őszi gyümölcsök illatába, halljuk a patak csobogását. Ennek ellenére az időtlenség magától értetődő nyugalma itatja át a megfestett pillanatokat. A gyors, lendületes ecsetkezelés, a vastagon felvitt festékpászmák mintha megfontolásoktól mentes festésmódról vallanának. Bár a problémafelvetés hasonlatos az impreszszionistákéhoz, a megoldás mégis sok eltérést mutat. Az impresszionisták az akadémiák által diktált látásmódot elvetve, friss szemmel próbálják meg a fény által felbontott színeket, a látvány pillanatnyi konstellációjának optikailag érvényes képét rögzíteni, s közben szinte sziporkázva hullanak szét a formák, sokszor megszűnik a kompozíció belső szerkezete. Ferenczyt egyénisége, „rendösztöne" - ahogy a korabeli művészetkritikus, Gerő Ödön megfogalmazta - és az egész életművében megnyilatkozó 22
