Feld István: Vár a város felett - Salgó várának évszázadai (Salgótarján, 2016)
A víz természetesen alapvető fontosságú volt minden magaslati vár esetében, tévedés azonban azt hinni, hogy a várak vízgyűjtői elsősorban az ivóvíz tárolására szolgáltak. Olyan szükséghelyzeteket leszámítva, mint például egy ostrom, az ivóvizet úgy hordták fel a várba, Salgó esetében bizonyára az említett Bodzfás-kútról. A ciszternákban főként a várak korabeli megjelenését is meghatározó, sajnos ránk már nem maradt faszerkezeteket (védőfolyosókat, lépcsőket, tetőket, faépületeket) fenyegető szinte állandó tűzveszély miatt gyűjtöttek vizet, hisz a villámok bizonyára a középkorban is gyakori vendégek voltak viharok idején a hegytetőn. Saigon a vár alacsonyabb, nyugati része előtt úgy képezték ki az alul faragott homokköelemekkel burkolt, felső, méhkas alakú részén téglából megépített vízgyűjtőt, hogy körülötte egy, a bazaltoszlopokat összekötő íves falvonulat belső részét vízzáró agyaggal töltötték fel. A tetőkről és az udvarról származó esővizet kövályúk és fából faragott csatornák vezethették egykor a ciszternába, melynek felső, kútkávaszerüen kialakított része - az egyes kőelemeket összeerősítő vaskapcsokkal együtt - magába a vízgyűjtőbe beomolva került elő az ásatások során. így egykori formája nagyrészt hitelesen visszaállítható is volt a felsővár kapuja alatt. A salgói vár életében azután az 1450-es évek döntő változást hoztak. Az Albert király özvegyének, Erzsébetnek a támogatására a Felvidékre érkező Jan Giskra később részben önállósuló és hamarosan erősségek tucatjait birtokló huszita zsoldosai 1457-ben katonai bázisukká építették ki a szomszédos, de már korábban elhagyott zagyvafői várat, majd onnan 1460 nyarán Salgót is birtokukba kerítették. Ennek körülményeiről nincsenek közelebbi ismereteink, nem tudjuk, sor került-e kifejezett ostromra, mint Somoskő esetében vagy netán őrsége nem is tanúsított ellenállást - nagyobb létszámú katonaságot birtokosai mindenesetre aligha lehettek képesek mozgósítani erősségük védelmére. Az uralkodó eljárása - Mátyás király még ugyanazon év szeptemberében seregeivel visszafoglalta s októberben már kedvelt híveinek, a Szapolyaiaknak zálogosította el a várat - talán arra enged következtetni, hogy a Szőlősiek és a Rapiak talán nem voltak teljesen vétlenek a huszita foglalásban. Ugyanakkor azonban az sem zárható ki, hogy az elszegényedő, erősségüket megvédeni már nem képes nemesek érdekeit figyelmen kívül hagyva járt el az uralkodó a fegyverrel megszerzett erősség új birtokosának meghatározásában. Láttuk, a vár hatalmat képviselt, s ezzel lehetett élni és vissza is élni. A királyi kegy természetesen nem csupán Salgó várára mint építményre vonatkozott, hanem érintette a korábbi tulajdonosok birtokainak - az erről kiállított oklevélben részletesen fel is sorolt - többségét is. Mindezekből ezzel az adománnyal mint jogi aktussal jött létre a salgói vár uradalma, melynek központja ettől a pillanattól kezdve már maga az erősség lett, s irányítója az új birtokos által ide helyezett várnagy, akit 1481-ben kartali Bornemissza Györgynek, 1506-ban pedig Nagy (Magnus) Albertnek hívtak - mindketten környékbeli középnemesek lehettek. A Szapolyaiak valószínűleg sohasem laktak a később DORNYAY BÉLA MÚZEUM I 19
