Balogh Zoltán: „Köszönöm a Jóistennek, hogy ide születhettem" - Zenthe Ferenc és Salgótarján (Salgótarján, 2014)
Zenthe Ferenc és Salgótarján
„Diófából, sej, haj, Diófából nem csinálnak koporsót. A bakának sej, haj, A bakának nem írnak búcsúztatót. Ágyúgolyó lesz annak a búcsúztatója. Barna kislány, sej, haj. Barna kislány lesz az elsiratója." Kíváncsi lettem, emlékszik-e még valaki a falu lakói közül a régi búcsúztatók szövegére. Mert az én gyerekkoromban nem lehetett temetés búcsúztató nélkül. Az elhunyt valamelyik családtagja felkereste a kántor urat, s elmondták, megrendelték, hogy a halott kitől és nagyjából milyen mondanivalóval kíván elköszönni. A kántor úrnak egy füzetbe, melyet magam is láttam, fel volt írva a gazdag választék. Öregember, öreg asszony, szülésbe belehalt menyecske, fiatal leány, ifjú legény, kisgyerek, és a többi. Aztán sorakoztak a klapanciák, sógorra, rokonra, szomszédra vonatkoztatva. És ahogy a kántor úr énekelve elköszönt a már koporsóban fekvő elhunyt nevében, úgy erősödött fel, hol itt, hol ott a zokogás a megszólítottak részéről. A második világháború után az egyház betiltotta, sőt üldözni kezdte ezt a barbár szokást. [Bár az is lehet, hogy csak a féltékenyek sugallatára iktatták ki a szertartásból a búcsúztatót, mivelhogy az nagyobb hatást váltott ki a kenetteljes papi szavaknál...) Tudtam, hogy a háztól való temetés megszűntetése a virrasztás, a siratás szokását is megváltoztatta, s csak remélhettem, hogy találok emlékezőket, valamelyik öregasszonnyá lett barátném tud majd rekonstruálni valahányat. Mindenesetre meglepetten vehettem tudomásul, hogy a búcsúztató szokása azért nem tűnt el nyomtalanul, sőt inkább visszalopózott, és a palóc falvak papjai napjainkban már több megértést tanúsítanak az ősi szokást gyakorlók iránt. Hát, Zenthe Ferenc tudhatott erről valamit, és nem bízta másra az elköszönést. Ha nem is ő maga, de a televízió szerkesztői eldöntötték, hogy a temetési szertartás kevésbé eseményes részeibe bevágják az elhunyt egykori jellegzetes nyilatkozatait, nem mellőzve a derűs arccal elmondottakat sem. Így nem csak Salgótarján, netán Nógrád megye zászlaját hajtották meg a kicsi urna előtt (vagy nem mondták be, vagy én nem figyeltem meg rendesen, hogy mely település díszpolgárságért járt ki neki eme megtiszteltetés), hanem Zenthe is elköszönt. Elmondta, hogy a színművészeti főiskolai felvételi vizsgáján olyan nagy zavarban volt, hogy a színpadra felvezető kétoldali lépcsőket mellőzve középen mászott fel, majd be is mutatta, hogy milyen ízes palócsággal kezdte szavalni: miként látogatta meg kálomista pap barátját Csokonai Vitéz Mihály. De már a második strófa végén leállította őt a zsűri. Zenthe azt hitte, hogy kirúgták, de tévedett, hiszen felvették. Szépen, hibátlanul bemutatta a palóc nyelvjárás kedvességét, s úgy ízlelgette az egyes szavakat, mintha jó bort kóstolna. Az a pap barátom, akit a mennyei postaládák révén fentebb már emlegettem, s aki Ludányhalásziban is szolgált egy ideig, később Farkasréten lett káplán. Sokat 62 I Zenthe Ferenc és Salgótarján