Balogh Zoltán: „Köszönöm a Jóistennek, hogy ide születhettem" - Zenthe Ferenc és Salgótarján (Salgótarján, 2014)

Zenthe Ferenc és Salgótarján

Eleinte úgy terveztem, hogy ha bevégzödik ez a sorozat, gazdag nyugdíjasként, a saját költségemre meghívom valamennyi jeles palócot egy ebédre vagy vacsorára, és együtt megbeszéljük: hogyan tovább? De ebből úgy látom, már nem lesz semmi. Annak ellenére, hogy egyik sem karon ülő, mindegyik elvesztette már a csikófogát, mégis egytől egyig szorgalmas, elfoglalt emberek, nem akarnak békén ücsörögni a babérjaikon. Ráadásul egyikük úgy ment el közülük, hogy róla nem készült el a tervezett portré. Egy hely, talán a korelnöknek kijáró, azon az asztalfőn üresen maradna. Igen, Zenthe Ferencről van szó.

Hogyan történhetett ez meg? Terhel-e mulasztás? Megpróbálom tisztára mosni a szennyesemet. A beszélgetések sorrendjének kialakításánál három szempont érvényesült. Az első azt volt, hogy olyan jeles palócokkal kezdjem a sorozatot, akik már korábban is a barátaim voltak, vagy legalábbis ismertük egymást, akiknek nem kell bizonygatnom, hogy nem vagyok kutyaütő, vagy a szenzáció luftballonjait fújó ifjú zsurnaliszta. A második, hogy indulástól mennél gazdagabb, színesebb legyen a csokor: filmrendező, operatőr, színész, szobrász, fotográfus, politikus, gazdasági szakember váltsák egymást, és így tovább. De volt még egy harmadik szempont is. Mivel rossz derekam miatt nehezen mozgok, s büntetlenül vagyok szobafogságra ítélve, azokat a személyeket vettem előre, akikről úgy véltem, hajlandók meglátogatni. (Van is már azóta egy olyan ebédlőszékem, amelyet a rátelepedettek okán akár a Palóc Múzeumra is hagyományozhatnék.) Megkönnyítette a szervezést, hogy miként a székelyeknek, a jászoknak, a hajdúknak, s a többi karakteres népcsoportnak a tehetséges fiai közül is sokan betömörültek országunk szivébe, a jeles palócok egy része is pesti palóc lett.

Zenthe egészségi állapotáról nem jöttek riasztó hírek. A Szabó család bölcs, öreg újságírójaként hetente újra, meg újra megszólalt, s a Szomszédok televíziós sorozatának ismétlése is elhitette velünk, hogy deli öreglegény még a Tenkes kapitánya. Aztán meghalt, pedig élhetett volna még.

Temetését a televízió is közvetítette, ott néztem végig, nem csekély szomorúsággal. Szép temetés volt, ha ezt a jelzőt egy temetés esetén illendő lenne használni. A kis urnát, mintha sugárkoszorú vette volna körül. A jelenlévők, a színésztársak arcán, nem csak őszinte gyász, de valami csöndes áhitat és tiszteletadás is volt látható. Annak tudata, hogy lám, nehéz, keserves évtizedeket, egy hosszú életet is lehetett ilyen tisztán, mondhatni ártatlanul végigélni. A sírnál Szabó Gyula, a nemzet színészei nevében, mielőtt a mennyei postaládába tették volna a hamvakat (egy pap barátomtól tanultam ezt a meghatározást), Szent Pál szeretethimnuszát mondta elcsukló hangon, szellemi végrendeletnek is beillőén.

Az idén, tehát 2006 szeptemberében, hivatalos voltam a falum kompér (azaz krumpli) ünnepére. Ha nagy néha hazajutok, mindig előre elgondolom, mire kérdezek majd rá. A kocsiban üldögélve, talán a Zenthe-temetés hatására, dúdolgatni kezdtem magamban egy szomorú katonanótát. Mostanában nem hallottam, tehát nem árt, ha ideírom a szövegét:

Dornyay Béla Múzeum I 61