K. Peak Ildikó et al.: Salgótarjánról diákoknak (Salgótarján, 2014)
Egy formálódó várostól a kulturális központig
ezáltal már szakmai, gyüjteményépítési szempontok is érvényesülhettek, illetve nagyon sok esetben a vásárlási javaslat elkészítése során figyelembe vették az alkotók szociális helyzetét is. Fontosnak tartjuk itt megjegyezni, hogy a Dornyay Béla Múzeum képzőművészeti gyűjteményének kiemelkedő egysége, a Mihályfi-gyűjtemény is így került Nógrád megyébe, majd később az intézménybe. A korabeli - 1976-ban keletkezett - jegyzőkönyv szerint, a Mihályfi Ernő özvegye által múzeumi közművelődési célokra felajánlott magángyűjtemény részt tulajdonképpen az akkori Nógrád Megyei Tanács VB. vásárolta meg. Szintén a megyei tanács felügyelte a megyében és Salgótarjánban felállított köztéri szobrok - korabeli kifejezéssel élve beruházások - zsűrizését és felállítását. Természetesen, a városunkban elhelyezett köztéri szobrokkal, mozaikokkal, domborművekkel alsóbb szinten, közvetlenül a városi tanács foglalkozott. Ettől voltak eltérések, így az 1969-ben felavatott Partizán emlékmű (id. Szabó István a rendszerváltásig emblematikus alkotása) felállítása magasabb szinteken dőlt el. A Salgótarjáni Városi Tanács VB. egy 1968. januári jegyzőkönyve arra utal, hogy az MSZMP Központi Bizottsága határozatban nyilvánította ki, hogy városunkban fel kell állítani egy partizán témájú alkotást. A felállítás költségeit a város viselte s a városi tanács írta ki a pályázatot is. Az 1960-as évek közepére már olyan konkrét tervek készültek el, melyek figyelembe vették a helyi igényeket, a kiviteli lehetőségeket és nagyobb súlyt helyeztek a lakókörnyezet esztétikussá tételére (összhangban az építészeti törekvésekkel), lehetőség szerint a kor rangos alkotóit megbízva a szobrok elkészítésével. így jött létre többek között Tar István Tereferélök című szoborcsoportja a Megyeháza mögötti lakótelepen, Borsos Miklós Derkovits portréja, Somogyi József felállított Felszabadulási emlékműve, Varga Imre Madách szobra, vagy a városközpont napjainkban is legszebb szobra, Varga Imre Fő téren álló Radnóti szobra. Ezek az alkotások ma is maradandó művészi értéket jelentenek, pótolhatatlan, értékes színfoltjai a városnak. Az alkotók támogatásának egy új, jellegzetes formája volt az ún. szocialista szerződés, mely egy-egy alkotó s az egyes üzemek között jött tétre. Már a megyei képzőművész munkacsoport 1962. évi terve szorgalmazta, hogy a munkacsoport tagjai lépjenek be az általuk választott üzemek szocialista brigádjaiba. Ez a kezdeményezés vált a későbbi szocialista szerződések alapjává, bár már az 50-es években hasonló szerződést kötött id. Szabó István a Nógrádi Szénbányák Vállalattal. Az 1970-es évektől már a salgótarjáni alkotók nagy többsége hasonló körülmények között dolgozott. így kötött - többek között - szocialista szerződést Iványi Ödön a bányával, majd a síküveggyárral, Czinke Ferenc a tűzhelygyárral, Lóránt János az öblösüveggyárral (Erdei Sándor eleve ott dolgozott), Mustó János a síküveggyárral. A szocialista szerződések keretén belül az alkotók havi fix összeg támogatást kaphattak, illetve használhatták az üzem eszközeit, gépeit (Czinke Ferenc például a tűzhelygyár kemencéiben égette ki zománcképeit). Egyes alkotók szakköröket szerveztek az adott gyár dolgozóinak, illetve vitték az üzemek szocialista brigádjait a fővárosi képtárakba, múzeumokba kiállítás látogatásokra. Közvetlenül a lakosság igényeit szolgálta a modern Fő téri épületegyüttesben 1966-ban megnyíló, majd később a Rákóczi út 13. szám alá költöző Képcsarnok 44 I SALGÓTARJÁNRÓL DIÁKOKNAK
