Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)

Glóbus I-XX.

Én is fújom, űzöm; amit látok, érzek: minden kép egy külön boldogság és végzet.

Susog a nyár, eső szitál, zizeg a sár.

Vizes a szám. Didergést lehel az erdő rám; hát még a hegyről milyen zivatar szakad felém, és megdől bennem a remény, mint zúgó zuhatag omlok folyvást, szétterülve, összevegyülve az idővel, a térrel, és birokra kelek nyűgösen a sorssal, amiért mostanáig haszontalan éltem.

De előre ígérem: jó ember leszek, de hogy azután még mit tehetek? Lesütöm szégyenlősen vén tüzű szememet. Mert miben higgyek életem alkonyán? Dörgők, mint ima búgó orgonán; amiért vétkem elöntött bennem minden örömöt, s a világ csak röhög, amiért félek az emberek között,

s csak bujdosok és menekülök: mégis miért és hová? amikor cselekvésem:- rosszul vagy jól van -? csak kunyhómban tehet boldoggá!

Ahány éjszakám, annyi napom, meg a magány, a remeteség, hideg holdsugár, fekete napfény: nem csúnya, se szép, mászik, mint bogán ijesztőn felém, taszítom, lököm, nem az én ördögöm: árnyékom talán az éjszakáknak, nem fényes ablakán? Falu végén, szalmakazalban meghúzódva nem is aludtam, csupán csak lestem a szalmás mélységet, amelybe estem. Felettem osont keresztben az ég: el is feledtem a csillagok nevét. Emlékszem még rá keveset: nyihogva húztam a Göncölszekeret: senki nem hallott lódobogást, mert a Fiastyúk tojta a tojást.

93