Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)

Glóbus I-XX.

Most már félreteszek festéket, ecsetet, vászont és egyéb festői koloncolást, írni fogom a betűknek mondásokat fonó sorát. Festményem sok van, valamennyi otthonomban rakáson roskad, avasodik és eszi a por; a jelen, a múlt meg az ősi kor kevereg, kesereg némán

remeteségemnek szemetes omladékán, írásaim is képek, bennük cselekszek, fekszek, állok, lépek, vagy hömpölygők vér-köves mezőkön, idő távlatában loholni futtában, ahányszor egy-egy sorskövetelő jön.

Ám én nem küzdők velük, senkit nem tanítok, ők csak megjelentek, de engem más valaki hívott, űzött, ütött, úgy fejbe vert, hogy azóta az ősz, alkotó, szerencsétlen ember többé nem teremt.

Nem elég, hogy festek sok bolondos, idomtalan testet, melyekből csurog földszínű mocsok, égikék meg rozsdás színtelen álmodás. Bizony nem kérdem, mi ebben az érték, no meg a szépség, ami a légben jár gyalog.

Ördögök-e vagy angyalok? Szaggatott réveteg látással rémüldöző alakok, akikkel szorosan egy fedél alatt lakok. Visszataszító élmény, fekete, mint a kémény. Korom-zuhatag,

Fekete zápor, benne az orrom hegyét se látom. Kezem és lábam kelevénybe süllyed, szúnyogok, kígyók messze menekülnek. Csak én nem léphetek, mert sok a bűnöm, mert a lehetetlent kísértem és űzöm. Bizony belátom, hogy az én országom egyéb nem lehet, mint szemét-verem, melyben a véremben sok egér terem.

94