Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)

Glóbus I-XX.

hint csodát: folyékony kékség, hervadó orgonák, habos vér-folyó, petefészek, sejtmagból űr golyó, jajszó, halál, és nincs tovább.

Úgy élek itten, mint ide űzött vándor, ahogy vakkereten megfeszül a vászon, mely rejtett kínjában szuszog, ropog, recseg, ha keresztbe szántja a festékes ecset.

Ezer színt mutatok:

sok feketét, sárgát,

szörnyeknek, sárkánynak

széttépett bőr szárnyát

lebegtetem füstben,

s felizzik a hőség:

rája borítom a vénség lepedőjét.

Bénítja az érzést, vakítja a látást: eredetiség ez, nem is hitvány máslás.

Benne dörög hangom, szemem, suhintásom: nem tudják meg soha, mi ez a világon?

Hallani se lehet: mit beszél a festmény? Megmondani én is oly nagyon szeretném.

Hagyom a végtelen titkok özönére: emberek élete, küzdelme és vére.

Földön, égen, a nagy világban; bús titkoknak mélyén, amikor csírává váltam, élősködőnek szánva, belezúdítva az árvaságba, mert a születésem nem itt

jajongott végbe: a letűnt korban, messze távol, idegenben, máshol találkozott énem a nyers - mostoha sorssal. Ide csak gyereknek hozott Anyám, s már az ifjúság korai hajnalán megvilágosodott az a sok ezernyi nap, melynek alkonya fénylik vagy borong.

Én jajongok talán, vagy a sors engem sirat?

Lelkem műhelyében úgy születik a kép: fényes, nyüzsgő ábrák gomolygó tömegét teremtem, és álmok tengerébe öntöm: mint az élet titka, az űrbe ömöljön: ámuljon az ember, döbbenjen az állat látásától ennek az álom világnak, mert hiszen a földön úgy egészen más van, a törekedés felfújt ragyogásban.

92