Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)
Füstölgések
Már nem szeretem a zenét: nem is hallgatom, bár nekem is van sok sajátos dalom, amely nem nóta, se nem beszéd: egy ősi élet szokás-maradék. Ha mulattatna tán, másoknak odaadnám; de így, hogy csak sikong, s miatta fejemet jobban ellepi gond, mint ahogy terhelve van: hát száradjon lelkemen, némulna örökre: nem csengő emléknek, síró szuszogásnak, melyet bujdosó, kitalált kísértet hallat és fülébe csapja a világnak. Földgömb és Mennyország ördög és pokol, élet és halál, Isten és teremtés; ha ez nem őskori, csodákra méltó keresett találmány: akkor ezt ki hogy találnám: én az Istentelen ész. Jaj! Olyan bűnbe estem, hogy a világ is velem vész. Láttattak már ennél merészebb élményeket: nem halt meg tőle senki, el se szegényedett. Ha megadatott, hogy szétláthatok a nagy mindenségben: látásom szemszögéből nem maradhat ki az emberiség sem! Most már mindenáron világomat bezárom és festem halotti feketére: én még csak most készülök a télre, mert remeteségem már előre befagyott, hiába tömtem be ajtót, ablakot, és annyira fűtöttem, hogy tüzem füstje el se fért az égben, s én megfagyottan is feketére égtem. Azóta nem is eszek, csak attól félek: időm meghalásra se bizonyul elégnek. 81
