Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)
Füstölgések
Cincog és nyúzott bennem a cselekvő akarat: ha gabona vagy, legyél búza, s legyen olyan is, aki learat. Vagy maradj ott; száradni, peregni el ürgék, egerek részére: télen azoknak is,- ha nem is sokat- mégis enni kell. Hozok még álmosan zuhogó, élesen visító szelet. Nem elmélkedek; megkorbácsolom vele a szendergő telet: hadd riadozzon tőle, mint a haldokló, amikor a halál a feje fölé száll, s az ágyánál megáll. Kegyetlen sorsomnak sanyarú ütőfája lettem: fekszem az úton, elnyúlva, keresztben: botoljon belém minden boldog ember, akinek útjában éles csapda lettem és mindig voltam: én a földön maradok, mások éljenek a holdban! Nem én beszélek, írásom jajgat: dalolva zsong bennem a lesújtott vágy, vonaglik, elhallgat, így van! Nohát, csinálom másképpen; ördög torzulásnak festem meg önképem: undok borzalomnak, vészes riadalomnak, nincs is meghallgatója szomorú dalomnak; de lássák meg vén ábrázatomnak húsomba vésett vonalát, amely nem szellememben, sem a jellememben, hanem a világ véres arculatán bolyongva fut át. A szomorú estében, ahogy fogy a festékem:- ezt magamban érzem - én is egyre kevesebb leszek. Gyúrom a kerteknek sivár szépségét, a vászonra a bús világot öntöm: pislákolva ámulok, gondolatom zsong s ecsetem zizeg. 75
