Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)

Füstölgések

Csörgő harasztot sodor a szél, és nyögve harsan. Mintha én sóhajtanék az őszi viharban.

Ám csak a kunyhóm ajtaját nyitom, s bemegyek házamba a törött ablakon: be se zárom! Minek, hiszen annyira rossz; csak recseg, ropog, s én reszketve egy éji szállást lopok.

Feszengek, töprengek, sorsom üt, vág, zúz, taszít, húz; kunyhómmal együtt megrenget.

Az Isten se teremtett soha rendet, úgy most, mint régen, a földön, az égen.

A föld, a rög, a kéreg, madár, bogár, féreg, négylábú állatok, kétlábú emberek, a zűrzavar, az összevisszaság, sorsként cselekvéseinkben mindig visszavág.

Télire nekem

több tüzelőt

kéne venni,

mint amennyi

van, amit be

úgy szereztem,

hogy sokáig megéheztem.

A tél fagyos arcával

felém nevet,

mert elvitte pénzemet

a fa, a szén;

de ne képzelje valaki,

hogy annyira szegény

és nyomorult lettem,

hogy kínomban

nem a kenyeret,

hanem a tüzelőt ettem.

Őszi sárban járok, mégis tűzbe lépek; télen pedig sárga tökvirágot tépek; mint hogyha ördög futnék a tájon, mintha magam élnék a világon.

Ilyen a sajátom, mérgezett vérem, a csontom, a húsom, nem csak magamat tépem, a világot is zúzom.

46