Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)

Füstölgések

A cigánytelep akármilyen rames, düledékeiben mégis lakott, s itt - ott virágosak a kormos ablakok.

Kő, tégla, törmelék között

szeméttől csapott,

összehordott halmazokon

néhány vézna tyúk

kaparász, szédeleg:

hajtó pásztorkutyák,

korcs házőrző ebek

játékos csaholása

teszi hangossá a haldokló telepet,

mely a közeli város szélén

megbújik összenyomorítva.

Ilyen a Pécskő hegy, melynek láttán a pokoli Sátán is mosolyog kedvtelve.

Futok, szállók sebesen; nem is látom a célt, talán el se érem, de ha mégis találkozók a téllel; ígérem: fejére halált hozok.

Ha ez mégse lehetséges, mert eléggé nevetséges; távolról is úgy arcba verem, hogy a télen kunyhóm nem lesz farkasverem.

Fagyás helyett hőséget nevelek szűk szobámban: eszem, iszom a meleget, s előttem vászon, kezemben ecset, füstölgő pipa a számban.

Idáig folyton égtem ki nem alvó tűzben, mely elvétve még most is fellobog; ezután maró bűzt okádva csak füstölögni fogok. Kunyhóm gödrös, rücskös, mind a négy fal plafonjáig füstös: körülöttem kormos a világ. Én kormot eszek, füstöt iszok, s ha beteg leszek, az ördög szeretni fog: iszonyú bajomból, egykettőre kiápol, s fejemre tesz egy tüzes koronát: akkor már égni fog az egész világ!

Rakok a tűzre tépett papírt, amelyen sok fekete betű és kép van; s hogy el ne felejtsem, sok cifra rongyot; majd a vasfazékban sósvízben babot: halomnyi élő-kemény, apró kerek pontot forralok puhára.

Be se rántom,

s ha kész, ahogy a számon befér, úgy rágom, nyelem: az éhséget, a fáradtságot ágyba fektetem, s én a földön is jóízűen alszom.

47