Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)

Élet, égés, salak

Elefánt, Oroszlán,

Púpos teve, Zsiráf! Milyen nagy az én oldaltarisznyám, amit szellemem időnként porolva kíván: tisztuljon világom, ami elég szűk; mégse az, van benne Nyár, Ősz, Tél, Tavasz. Leereszkedett a Nap, a Hold is követte, világom kicsi, de van elég tér körötte, így már megjárja, hogy a tenyerem a mindenség, nem pedig sötét remete verem.

Szavam, mint az égető sav marjon bele az élő valóságba: tépje a húst, törje a csontot, szikrát és lángot hányva. Mondásaim élesen, torzítva, véresen úgy szúrjanak, hogy közben legyenek kedvesen simák: aludjon el tőle méltó pihenésre a fáradt világ!

Fűtöm a szobát, mert nekem az idő még tél.

Űzöm a csodát, festem a fényt, írok verseket, csupa komédiát, egészen úgy, ahogy a világ hiszi és vallja s az elnyűtt ember egymást vigasztalja.

Nekem ez csak mosolygás, amelyet szegénység bélel. Barátkozom a heggyel meg a futó széllel.

Nem is tudják, hogy élek én, mert azt mondják: ez az ember vak és nagyon szegény.

Fáimnak lombjaiban izgatottan rian szélnek harsogása.

Tépő szomorúság a lengő hír, amit ecsetem fest, toliam ír.

Összeszedegetett cifra tarkaságok; amit szem sohase látott. Vakfalú ködön, az idő dombján veszetten dörömbölöm, ami zagyva keserűség; béna üdv mögötti, rejtélyes öröm.

38