Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)
Élet, égés, salak
Tintát, tollat, festéket, ecsetet rontok, pusztítok, s a néma vásznat marcangolva kenem tarkára, cifrára: sárkányt kötözök a farkas farkára. Lángba borítom a gúnyt, ami bamba képével a vászonról rám mered. Játszom az embert meg az állatot; de hogy valóban mégis mit csinálok? Ezt, ember, soha meg nem ismered! Amire régen azt mondtam: kő, az ma korhadék. Amiben anyám bablevest főzött valamikor régen, az most a szemétben rozsdás - rossz fazék. Változik az anyag: az ember se más, mint fájdalmas születés, kínosabb meghalás. Van tűrés, tagadás: szenved a test, beszél a szellem: lettünk, vagyunk, forgunk a véges végtelenben. Kenem a festéket vászonra, papírra, s írom azt, ami még nincsen megírva. Mennyi kép, mennyi írás! Küzdelem, sóhaj: önsanyargatás, kínzás, amely összesítve verítéket s vért ereszt, és színeknek tarkasága: különleges ábrák, összeomolva ömlesztik a világ kavargását; hát még az embert mennyire megmásítva csúful - gömyedőn, töprengve önátkán, mit nyakába akasztott Isten és sátán. Se festék, se ecset, se vászon: most már keressék a képeket ott, ahová dobáltam a világon! A tengereken,a hegyeken, a sivatagban s a föld sarkain, az örök jégmezőkön: nem is győzöm elmondani hol? Adjanak érte hálát, ha megtalálják a Mennyországban, vagy ott, ahol lángol a Pokol! 37
