Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)
Élet, égés, salak
De az utolsó ítéletet éljem át egy atomnyi, élő porcikámmal, hogy folyton viaskodhassak az örökös világgal. Örökös az élet! Ezt nem hiszem! Magamat élve, lángoló oszlopra véres kezemmel felfeszítem; kitépem a szívem és megiszom a vérem, és vizelésemnek ölő mérgével fröcskölöm a világot tele, s ha nem pusztulok bele: tüzes drótkötélen akasztom fel magam lelkemnek lángoló ágaira, ha ez igaz! Amit írok: az legyen átok, áldásnak majd nemesebb anyagot találok. Ütöm az eget, tolom a hegyet, üres a lég, süllyed a föld. Duzzad a tenger; elsodor engem, s elönti velem a nagy végtelent. Most már mit tehetek? Nem látok földet, se eget! Az óceán az egekbe ér: ott sötét, amott fehér. És még ott mi lehet, ahol megbénul az emberből eredő párás képzelet? A gondolat a meggyötört sors reszkető ökle, mely belesújt a rögbe, s ott marad az ember szenvedve, örökre! 36
