Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)
Élet, égés, salak
Nem siratgatom már elnyűtt szegénységem, mint ahogyan régen fiatal koromban sokszor siratgattam. Egykedvűen, ahogy jön, úgy veszem jónak: egyformák a napok minden hét és hónap, így tevődnek össze hosszú-csendes évek, így leszek öregebb, s mindig csak szegényebb. Olyan jó, hogy nincsen igényem se vágyam; viselem a sorsom megtörtén, soványan. Népes családfának utolsó rongya: én, akinek élete, zord-hideg és szegény. Nem azért mondom ezt, hogy így élni félek; azért, hogy mégis csak valamit beszéljek. Mert hiszen százszor is elmondtam e nótát: nem azért, hogy hallják, mert úgyis leszólnák. Ez bennem az erő, a jóság, szeretet; amíg éldegélek elfojtani nem lehet! Zengő szavaimat ne hallgassák mások: az üres semmibe szólnak a mondások. Jól is van ez nekem, hogy csak magam hallom, hogy a lelkem sírjon s szívem meghasadjon. Azért, hogy a világ bús képeket lásson, kínomon örömben tőle hahotázzon?! Mindettől szomorún, lelkem undorában merüljenek mélyen néma elmúlásban. Szóródjon szét a világon festék és ecset: sújtson ütést, fakasszon vért és átkot, amikor én majd szétesek. A vérem, a húsom rothadjon el az úton. Legyek mérges bűz a levegőben: fertő meg a tűz, aminek nyomában a pokol föltámad: ez jelentse utolsó órámat, a szétfeszülő haláltusát, amin félelem, reszketés fut át. Porló csontjaimból is átok és ragály ömöljön; és, ha nekem volt bűnöm, bűnhődésem örökös maradjon: soha meg ne szűnjön! 35
