Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)
Élet, égés, salak
Alacsony voltam, vézna, hitvány, de volt botom és vándortarisznyám, s magaménak nem is mondhatok mást, minthogy bírtam a bujdokolást, a jövést, menést, a félelem se fárasztott, bár rettegtem sokat, csak titokban éreztem: valami emészt, feszít, éget, bizony ki is égett, s varas undorrá lett minden értékem: szerelmem, szeretetem. Korhadok, köpök, mint zivatar után a roskadó pára, már nem járom az erdőt, és nem mászok a fára. Bizony már úgy elrejteném magam. Jaj! Az életem, örömöm, munkám, meg mindenem olyan bizonytalan! Hát ez volt, ez van, és még mi lehet? Üres semmi! Nem más, mint egy jajszavas, szívrepesztő szusszanás és nem hallom a vaksötét, titkokat emésztő élet jajszavát. Fekhelyemre dőlök, mint döglődő féreg, milyen jó nekem, rövid vagyok, a lócán is elférek. Pihenésem rövid, álmom se sok; marnak a férgek, tépnek a sasok, Menyi légy, szúnyog, sok penészbogár, émelygő bűz terjeng szaporán. Ugyan rajtam kívül ki lenne oly bátor; ennyi vészen át élni a világon. Nadrágja foltos, ruhája rongyos, mindene, ami van, rendetlen, bolondos. A ház, amelyben lakik, ajtajával, mintha nem is a konyhába, sehová se nyílna, kotyogó riglivel billen balra - jobbra, ferde kancsalsággal néz az ablakokra, amik tört vaksággal oly porosak, hogy hát ember legyen, aki szemeivel belelát. 34
