Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)
Élet, égés, salak
Botra beszélek, Sokat bujdostam fejszére kiáltok, sötét erdőkben ijesztem az embereket, a fák alatt; rémítem a világot. laktam a fákon, Mesebeli sárkánynak ahol az ágon, is változhatok én, a lombok között akinek a nyelve láng madár és kígyó s a bőre csontkemény. suhant el felettem. Lehetek más is, Nem csoda, ha nem csak állat, az élet bolondja egyben ember is: és a sors leköpött kétségnek, csodának. üldözöttje lettem. Vagyok én minden, Aki így élt, annak amiről tudnak, minden gondja amitől félnek, baja más: s amiért futnak nem keseríti el örökkön törekedve, soha súlyos, tépve egymást ottan, ahol élet van a napban, a földön, a csillagokban. változó csapás! Van füvem, fám, vizem. Mindig tudtam, Nyitva felejtett erdő most is hiszem, zöld kapuján át hogy rajtam kívül sietek, mint egy kesergő, bizony senki sem szélnek csapott élt úgy, mint én, vén diák, aki köveket cipelt a nyakán aki nyár idején is és sebeket a szívén. éppen úgy fázik, Terhes volt minden éjszakám; mint dermesztő télben, a nappalok is úgy, bicegve teltek el, amikor rongyosan, ahogy a hózápor éhesen csatázik ömlött a tájon, a jéggé fagyott szélben, s fehér, de vak volt az út: úgy mint hogyha nem láttam vézna erejével se földet, se eget, a világot szabdalná lépésem jegek közt recsegett; apró darabokra. ahogy a reggel jött, utána este lett. 33
