Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)

Élet, égés, salak

Nem köszönök, csak röhögök, mint egy bujdosó bolond, aki nem a földön, a felhőkön árnyékként bolyong. Zizegek, pihegek, nyugtalan szívemet nyaldossa láng.

Hegyen laktam, nem gödörben, kunyhómat is felpörzsöltem, most már rajtam a láng nyelve, bár a pokol már elnyelne, szétégetve úgy megölne, hogy ne hullnék le a földre.

Ha nem festek képeket, azt teszem, ami hozzám illő:

mezőőr leszek vagy erdőkerülő Kezemben bottal, vagy inkább fokossal: beszélgetek a fákkal meg a homokkal.

Védem az erdőt és a növényeket, s nem szennyes port, tiszta levegőt nyelek.

Csősznek se rossz lenni: annak is beállók, legalább viselek bundás nagykabátot.

Ürge lesz a barátom, ellenségem a hörcsög, s pipámból, mint a kémény nyugodtan füstölgők.

Nem fogok kezembe addig ecsetet, amíg le nem írom minden keserűségemet. Engemet a teremtő keserű embernek tévedve alkotott: amikor vésték görbe alakomat, minden szerszám elkopott:

beletört az anyagomba, talán jobb lett volna, ha úgy növök ki a földből, mint a gomba.

Elveszett reményemben örökségem, ha van: az én vagyok, én, egyedül magam. Koptat a vénség, a nyűgös korhadás; de éltet a szépség meg az összevisszaság, melyből oly halom gyülemlik bennem és mögém, hogy egy bús világot zár be fejem: a csont födém.

32