Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)
Élet, égés, salak
Magamat élve lángoló oszlopra felfeszftem Megmondom: nem szeretem az embereket, mert én másképp élek; füvet eszek meg száraz szénát, és lakom az ősiség szennyes omladékát, amit az ember undorral leköp, mint a döglött békát, vagy a mérges kígyót, a dögevőt, a vérszívót, a poshadó mocsarat. Én talpra állítom a vergődő bogarat, és úgy sajnálom, mint önmagam: amiért élek a világon! Elég sokszor nyugtalan és haragos vagyok: ilyenkor török-zúzok ajtót, ablakot. Öklömmel ütöm kunyhómnak falát; még az a jó, nincs köröttem család, így egyedül létemben, én az elnyűtt vénember saját magamat átkozom, szidom, így van ez bizony! Akik ismernek, azok tudják, hogy szavam nem hazugság, mert amit elmondok, nem okoz gondot. Amilyen természetes a beszédem, olyan egyszerű a cselekvésem, tiszta kristályos, nem rejt magába semmiféle mocskot. Ha úgy adódik,- nem más az oka - én csinálok magamból bolondot! Gyermekkoromtól fogva hátat fordítottam világnak, társadalomnak: azért neveztek el haszontalan bolondnak s élhetetlen remetének. Nem volt az baj, mert elsuhantak simán felettem az évek, és volt számomra mindig boldogság, öröm, s ami köröttem-rólam elhangzott, az nem volt egyéb, mint üres pletykabeszéd és elfásult közöny! 31
