Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)
Élet, égés, salak
Es eljött az este, mint most a hó, szakállt növesztve, rövidet, fehéret; vízbe fulladót, lucskot, sarat hagyót, csak bundát nem adott: azt majd megveszik, akik gazdagok, akiknek éppen úgy lefagyhat a bőre, mint aki szegény és ruhátlan - pőre. Úgy megsajnáltam sokszor az embereket, akik lótnák, futnak, törekednek, kiabálnak; akinek nem muszáj, az is rohan. Sajnálatom nem alaptalan, mert az ember a leggazdagabb állat. A holdvilág lebúsult az égről: sötét lett a táj, és esőt csurgató szakállal felhő érkezik; ám reggelbe ér a nap, s az éjszaka szétesik. Mint a véges álmok; én is rohanok, megállók, leülök s elfekszek, eltűnök a térben, s örökre felejtem, hogy egyszer én is éltem. Félelem az élet? Rettegés az álom? Hogyha soká élek, talán kitalálom, ü, te balga ember, magadról mit hiszel? Egyenlő a hited az üres semmivel! Amely úgy rejtőzik, mint a sötét pokol, elcsépelt találmány, amin gondolkodói. Mire várni se jó, úgy legyen, ahogy jön, úgyis rád talál az, ha bánat, ha öröm. A boldog ember is keserűen nevet. Oh kitől is kaptad ember, ember neved? 30
