Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)

Élet, égés, salak

Kócot, szalmát, rongydarabot rakásra dobálva mindenki látott, de azt nem tudja senki, hogy én limlomból raktam össze magamnak világot. Laposat, szűkét, meleget,

alszok benne édeset, álmodok keserűket, mégis olyan elevenen, vígan ébredek, hogy fehérnek látom a hajdani kék eget, s az éjszakát pirosnak. Ki dicsekedhet, hogy ily szavakat kimondhat?

Rázom rongyaimat: valamennyi eléggé poros. A lábam bakancsos, a kezem ostoros.

Nem járom én az utcák aszfaltos kövét, melyeken sustorogva özönlik a nép.

Én az erdőben járok, állatokkal játszom, s a szelíd lejtőkön pedig akár esteiig elnézem a napot, ahogy az égen nyugodni nyugatra békében andalog.

Már hatvanhét évet valahogy megéltem, de még sok fehér napot látok a tűzben.

Gubbaszt a magány, tarka öltözéket, vegyes letörtséget visel magán és ömlik a hó, szórja az ég falán vándorló fehér, jég-kazán: fagyosan, hidegen, tőle a forró boldogság s a fehér öröm így lesz idegen.

Nyári fény, sok virág, őszi dér, bús világ.

Sok eső, úti sár, füstös a napsugár.

A madár nem dalol, bujdosik valahol: erdőkön át oson, lombtalan ágakon; rekedős őszi szél hallható sípszavát, arcomnak ráncait vörösre csípi át, fagyás a testemen, amikor áthatol: kunyhómból a telet közelben láthatom.

29