Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)

Élet, égés, salak

Nem sajnálom, ha a valóságot

összekeverem

azzal, ami álom.

Úgy csinálom,

ahogy senki más:

van benne disznótor,

sok zsíros hús

meg borivás,

rosta, szita, szék,

gereblye, cserépfazék,

vaságy, négylábú,

ember, aki él

magas fennsíkon:

lába közé veszi

furulyáját,

úgy sípol:

köréje szalad

három vergődő malac

meg egy félős sertés,

mert egy közeli sziklában

van a kőfejtés,

és ott pontosan

robbantanak;

nálam mindig ilyen

mozgalmas a nap.

Mint valami ólban, meleg kunyhómban egyedül magamban, suttogva, halkan szeretek beszélni a télről, melynek fagyos érkezése zuhogva szétdől a vidéken, földön s az égen, meg a didergő tájon, melynek hosszában idegesen kever hóömlést a szél.

Fagyos áramlatuk elég sokat hozzám is bever: nem zavar, csak dolgozgatok, mert most eléggé jókedvű vagyok.

A gond felépít, a sors lerombol, az még nem zene, ami csak dorombol. Mióta élek,

szennyes hegyen lakok: nem meszelek falat, s nem tisztogatok ajtót, ablakot.

A tetőt javítom: azt is csak olykor, ha az eső zúg, hogy a víz fejemre ne folyjon.

28