Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)
Élet, égés, salak
A feszülő égi ív alatt borongó, foltozott felhőnek foszló rongya: egy fakó falú kunyhó még megmaradt sóhajnak, nyögésnek, hunyorgó vakságnak, bujdosásnak, szökésnek, hosszú sóhajtásnak. Ez vagyok én meg az otthonom: csupa ábránd, csupa rom, kevergő tarkaság. Macskáknak bőrtelen tanyája: szüntelen dorombolás, testtépő viszketés, színeket nyúzó kés, szerencse-rombolás. Dibdáb, limlom holmim, van elég kövem, bennem csíráztak ki, születtek belőlem. Kunyhóm is szuszogva, nyögve arra vár, mikor omlik össze velem a színes kártyavár. Én már nem építek hajlékot magamnak; akkor se, ha a hideg, hózáporos tél a szabad ég alatt szakad rám. Nem félek, erős vagyok: akár a földet is körülszaladnám! Festékek között, színeimnek özönében fényesen ragyogtatom kedves otthonom. Kunyhóm áll még! Hogy meddig? Ezt nem tudom; mert ha tudnám, álmaimat előre szuszogva átaludnám, így tárul a világ meg az éjszakák, és nem takarják el, amit az ember cipel, vagy amit csinál. Elbúsulom az időt színeknek csacsogásában, sercegő festékek, kedves dallamaival. 27
