Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)

Élet, égés, salak

Romladozik a telep, az egymásra ragasztott, ócska kis házikók.

Nem olyan már és nem az, ami volt; szaporodnak a romok, fogynak a lakók.

Sokan inkább maradnának; ápolni tovább a kicsi viskókat, lakni benne még soká, érezve lelkűkben a kedves ősi otthont, amit a fejlődés lebont: nem marad itt kő-kövön.

Az utolsó lakó is innen búsan elköszön.

Roggyant halomba dőlve a malom: nem a csend itt a bűn, hanem az unalom ásít keserűn; vigyorgásba rejti keservét, bánatát.

Mély víz örvénylik rendetlenül körben, sodorva hulladékázott limlomot, a molnár ablaka kanosaiul pislog, s törött tengelyén a kerék nyöszörög, nyikorog.

Hullámzó hőségét a nyár ömleszti kaszáját fenve; zizegve learat tücsköt, bogarat, s árnyékból idéz gondolat-ka nászt, öblös markába szálanként gyűjtöget hulladék kalászt.

Égetten sárgák

a kukorica táblák,

a kender, a cirok,

minden, ami sok és zsákokba fér:

a kása, a kenyér.

Az éhes élő elnyúlik gondtalanul: álmában is zabálni tanul.

Amit a kezdet ígér: hitvány és kevés, mindent láttat a teljes felébredés, mert ébren is alszunk: ez a jövőnk, ez a múltunk, s ami a jelen, az életünk, halálunk, összesen: az örök végtelen.

25