Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)
A csillag-igazgató vén remete
Szüleimnek ajánlom szeretettel, akiknek példázatos sorsa volt útmutató, akiktől megtanultam, hogy az ember - mégha a legszegényebb is - csodálatos gazdagságú és teljességű, tökéletes univerzum. A csillag-igazgató vén remete Törékeny, madárcsontú, kicsike, fáradt öregember néz rám a fényképről; kicsit elnyűtt ruhában, tiszta tekintettel, élénk, okos, mindent látó és értő beszédes szemmel, a szája mintha éppen szólásra nyílna. Balázs János a cigányszármazású, festőként számon tartott ember portréját nézem. Tudom, hogy 1905. november 27-én született Alsókubinban, és 1977. március 18-án halt meg Salgótarjánban. Boldog ember volt? Egész életében a boldogságot kereste és végül, úgy vélte, megtalálta, a szépségben, az alkotásban, a művészi teremtésben. De mi másban is lelhette volna meg. Tragikusan nehéz, keserűen magányos életpályát jelölt ki számára a sors. Népes, szegény, tehetséges muzsikus cigánycsaládban született a Felvidéken, és bár közismert művészként, de mégis magányos, különc emberként halt meg Salgótarjánban. Abban a városban, ahol sajátos XX. századi röghözkötöttségben ötéves korától egész életét leélte. A város központjában - és mégis a város peremén - a betonelemekből emelt épületkockák közvetlen szomszédságában az 1970-es évtized közepéig biológiai képződményként burjánzóit, lélegzett, élte a maga sajátos életét a Pécskő utcában a cigánytelep. Itt állt a többihez szorosan illeszkedve Balázs János kunyhója is. Hatvannégy éven át otthona volt aprócska putrija, menedéke, búvóhelye és öreg korában művészi alkotóműhelye. A szegénység, az elesettség, a nincstelenség, az emberi nyomor mély bugyrait járta be Balázs János a helyiek által egyszerűen csak cigánydombnak nevezett vidéken. Iskolázatlanul, alkalmi munkából tartotta fenn magát, a környéken fát, gombát, hulladékszenet gyűjtött, hangszert javított, vályogot vetett, hogy legalább a napi élelme meglegyen. Életútja akár egy tipikus XX. századi cigánysors is lehetett volna, de nem az volt. Kettős ki- vetettségben élt. Cigányként naponta megtapasztalhatta a társadalmi kirekesztettséget, alkotó emberként, aki olyan különös, hóbortos dolgokkal foglalkozott, mint a rajzolás, festés, írás, olvasás, a cigánydombi sorstársai között pedig a kitaszítottság érzését is. Életét, küzdelmeit - önvallomásaiból hitelesen és élményszerűen - ismerve félő volt, hogy legyőzik a mindennapok, maga alá gyűri, eltemeti a Pécskő utcai élet-salak. Balázs János azonban nem adta meg magát, önmagának saját sorsot szabott. A riasztó külvilágból, az értetlen emberek elől kunyhójába menekülve, remeteségbe húzódva, magányától szenvedve, tehetségétől űzve, égve, önmagán és a világon gondolkodva, füstölögve alkotni kezdett. Hatvanhárom éves volt ekkor, lázas izgalommal és sietséggel hozta létre műveit, „írok, festek, rajzolok látástól vakulásig”. Életének apró fájdalom-cserepeiből, a cigány-hagyományokból, a világ ősi, elemi szimbólumaiból, „mindenféle limlomból” kozmikus méretű magánya helyébe a képi, gondolati látomás erejével egy új glóbuszt teremt, egy hatalmas, saját univerzumot, amelyben ő a törvényszabó úr, a „csillag-igazgató”. Itt szabad, boldog ember. Balázs János élete utolsó hétévében festmények sokaságát alkotta meg, kéziratlapok ezrein írta magyar nyelven vallomásait, verseit. Képei tették híressé, de szándéka az volt, hogy írásait is ismerjék meg. Ki is adott, képei árából 1973-ban egy karcsú, hetvenhárom rövid vers131
