Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)

Glóbus I-XX.

amely növekszik,

mert testem van,

eléri falak ablakát,

de lelkem már halott.

s az elfelejtett élők

Álljon félre öreg,

rajta járnak át.

Ez az én portám meg a bosszúságom:

éljenek a fiatalok!

vegyes lakók közül

Festményfoltok,

más vidékre vágyom.

betűsorok űznek folyton, és bujdosok.

Kis fakanálnyi agyvelő

Akár futok,

lyukas fejemből jön elő,

vagy ha lépek,

hej, pedig már nagyon régen

hangos szavak,

elcsurgattam minden vérem.

néma képek özönlenek, hullnak felém,

Vagyok odvas, száraz faváz,

egyik-másik,

ablaktalan, csukott lakás,

mint a villám,

csinosítom, javítgatom,

úgy csap belém.

önmagamat ütöm agyon.

Nem lehettem soha szelíd, csak búskomor,

Szétfolyó, üres légkörben

ki sohse víg,

szavam suttog, néha dörren,

komisz voltam,

ámde akkor oly erővel;

mint maró lúg,

életem, világom dől el.

csoda-e, ha ember taszít és a ló rúg.

Mégse higgyék, hogy meghalok:

Békességem mégis

járok én még sokat gyalog.

zengve szálldos,

És ha lábam elkopna tán?

igaz, hogy nem ott,

Rohanok a sorsom lován.

ahol a fény világos, ahol a fekete színnek a kék, a sárga

Vérig sért a fény,

lapulva oson

mert nem enyém,

csapzottan nyomába,

csupán csak markolom,

és korog az álom

s tenyerem csupa korom.

éhesen, böfög:

Mégis végzem,

fulladva benne

amitől nem szebb, rútabb lehetek: csiszolatlan rendnek ások gödröket,

jólakott ördögök.

125