Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)

Glóbus I-XX.

Sárkányok ásító

fogsoros torkában,

különös formában

kábító álmokat

rögzítve látok,

vagy csak szemeim égnek,

a képzelt remények

elragadnak,

s veszett

rohanásban

oda huppanok,

ahol sors-rohadás van

és émelyeg a táj,

s felvirulok,

akkor is, ha fáj:

hogy élni

mégis muszáj,

és lenni

mindenben ott, ahová a teremtés törvénye dobott.

Bizony ez méltó, igazi álom, legyen hát úgy, ahogy van; világom.

Hiszen máskor se akartam másképp, nyűgös az akarat, sors az ajándék, akkor is, ha rozsdába vert, vagy üdítő, illatos, virágoskert.

Gép lett az ember, köszörűköves: derékszíjas kerék, néhány öles.

Rögzített kés, forgó anyag, vitorla ponyva széltől dagad.

Föld a kenyér, agyag a hús, kő a csont, vas a vér.

A látó szem hegyi kristály, vízesés hab a szőr; a haj: abból vagyok, amiből lett az ős talaj.

Bőrömre festek erdő mintákat, az égre pedig lebegő hintákat; úgyse lehetek más a tájon, mint szóródó por az omladványon, azután lucsok, ami ősi sár: majd csak átcsurgok a felhő szitán. Színeimmel vastagon leöntöm hegyeknek völgyeit, és ha több erőm jön, árasztom egekig.

Hetvenéves lépteimben roggyant erő és minden egyéb szorosan összetart húst, csontot, vért, bőröm is kemény, a tű se sért.

Nem voltam soha délceg-fiatal, csak mindig egyszínű forma:

126