Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)

Glóbus I-XX.

éjszakák menetében, s én magamban, egyedül a jelenést nézem.

Festek zöld hegyeket, kék erdőket, fekete eget, púpos árnyékoknak mankókat vetek.

Görbévé alakultam: egyenes nem lehetek.

Nem is járni, hanem mászni tanultam ott, ahol oktatóm is két mankón totyogott, mert lábai csonkák, üszkösek voltak, és penészgombák bőréből keltek, mint varas holtak.

Véres tarsolyában fekélyes csomók ültek részegen, cipeltette velem, és én azt hittem: édes élelem.

Batyumból csurgattam fehéret, kéket, s a bűzös folyadék mind színes festék lett.

Ne gondolja senki azt, hogy ezt most kitalálom, vagy hogy szalmás fekhely, rajta csürhe álom, legtisztább valóság, melyben ember hinni tud; nem vagyok dibdáb nyelvű, leginkább nem hazug.

Hófelhő szakadás kunyhómra zúdul, nyomja a tetőt, ahogy meg-megújul. Rohamát fékezném, de hát az ember ilyenkor olyan bárgyú, tehetetlen, menedékhelyre se szökhet el; hóvihar dühöng, fehéret ásít, hideget lehel.

A téli világnak jeges átka van: kunyhómba ragaszt, és hasztalan próbálnék szabadulni, reményem arasznyi se, csak egy rövidujjnyi szakadó zsineg, sziszegő sercegése markomban zizeg, mint valamikor pásztorbotom nyele, derűs világom volt fiús vérrel tele.

Nagy ellentét: fiú és öreg,

akkor füvek közt jártam ma utamon kövek: jegesek, fehérek, tél van, ömlik a hó, mint a földi vétek.

Nappalom gőzölög, éjszakám füstös, fűrészporos álmom hajnalig ezüstös, utána reggelim eső levesestál,

121