Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)
Glóbus I-XX.
szunnyadó erőm és vegyes nyűgöm pezsgett, olvadozott hagyományos tűzön, és a füst szétmarta kedves látásaimat. De minek is a sűrű szomorúság, amitől dagad örökölt igám: ezt is viszem, ha nyögve is, előre még úgyse tudom, hogy a nyűgös út hová, merre visz. Kicsit bánt, bolygat, hogy egy ősi fészket, melyet szeretek ma, mint ahogy régen, velem a sors összecsomagoltat, és kényszerít, taszít, hogy menjek, talán újból, vándorolni a világban. Most még csak morgok, s üresen tátongok, lépteim előtt rúgok völgyet, hegyet, dombot. Az erdőket hagyom meg a fűcsomókat: rejtőzködésnek és bánat-altatónak, mert nem mindig a vígság a való; úgy kopik az öröm, ahogy az útravaló, és dohossá válik vándortansznyában, amitől elborul az ég, akkor is, ha nyár van. Akkor még jobban, ha őszi szél a tájon sárga lomb-habokban, a földi tér szívében dúsvérűen dobban, mint titkos, de izmos gondviselés, és szétterül a vész. A hervadó bénaságban mindezekben régen, mint újólag sok szépséget találtam; de széthullott belőlem életem korában, amikor nagy, széles, felbolygatott térséget éberen bejártam, mégse sántultam két famankóra, se földmászó vasra, csak porosodok, penészedek csípősen avasra. Azt is elmondhatom: rendetlen vagyok nagyon, és kunyhóm olyan, mint avas lomtár, amelyben minden holmi rakáson hempereg, s por borít annyi cifraságot, amennyit az emberek, de még a nap se látott. A holdvilág is csak akkor pillant ide, mikor a fénye elszáll messzire, s tévelygőn suhan 120
