Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)

Glóbus I-XX.

ablakok üvegén meg a falakon, de nem sokáig, mert a kunyhó már megaszalt rom, és egér csábító, házitücsök fogó, nyávogó, cincogó, vegyes élősdi beszéd: lyukakba fulladt enyészet-vezeték. Mégis elférek, mint egy vékony emberi féreg, ruha nélküli test, aki, ha mérges, arra is képes, hogy az időben végtelen tért repeszt: utat épít az űrben, s földet olvaszt a teremtő tűzben, rombol a csillagokban, s erjedő káoszt zúdít le onnan.

Kutyákat mosok, macskákat ápolok, időm így halad, közben nyári záporok engem takarítanak. Most a télen meg se érzem, ha fejemre hóömlés szakad: rongyaimat rázom, s tépettre cifrázom a buzgó szavakat.

Jött, és örültem neki, milyen gyermeki ilyenkor a látszat, és mégis örömre lobban a bánat.

Nem olyan dörgő esemény volt, mint a hűséges és színekben ékes örök teremtésben a feszülő égbolt, gyöngykarikás égés, tűzcsóvás üstökös, űrhajós vezérlés. Összezördül bennem őrületes kölönc, csürhe nehezék, amitől bolond, aki elveszti eszét, és dühös a szelíd, s a részeg se víg. Mégse hittem el, ami végbement, mert szeretetem vele még üdvöt is teremt, s egybesugározzuk ott, ahol az ember, amióta van, élni szokott: nem csak élni, mert ősi vezeklés miatt élni muszáj; de boldognak lenni csak ritkán szabad.

Minden vagyonom összecsomagolom. Emészt az unalom, és rám szakad a rom, amelynek idáig áldott sátorában

119