Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)
Glóbus I-XX.
az érő körte a fa ágait letörte: fel se szedték, ott hagyták, és a kutyák megugatták. A gomba se a hegyen, a mélységben nőtt, és voltak létrát hordozó, fekete kéményseprők. Mennyi szép ló, csillogó szerszám. Iparos cégér festett bádogon, vagy gyalult deszkán. Szép kertek, virágok, nemesített rózsák. A gyűlölet se hiányzott, de mégis több volt a szeretet, a jóság. Ami akkor nem volt; abból ma sok van! Akárhogy kutatom, nézem én mégse változtam: mint ahogy a nemes fém se változik, ha kopik, ha törik: amilyen lett, olyan marad mindörökig! Bűzlenek a tócsák, feketék a nyomok, pisla ablakokkal omladozó romok. Én nem borzongok, hogy el kell hagyni a görbehátú dombot, ezt az egymásba összetapasztott viskó tömeget: a vályogot, a téglát, összehordott köveket, korhadtan ágaskodó, szegecselt farakást, cigánytelepnek csúfolt kalyiba rakást. Belevénültem abba, ami ragacsos posvány, melyben az erkölcs dibdáb szokvány és levegő meszelés. Eltörpült bénaság, feszülő büszkeség, hullongó cédaság. Hát itt kellett nekem leélni több mint félszáz évet? Ahol nem emberi, hanem ki tudja, milyen hangzású neve van a népnek? Elcsüggedtem én már reményeimnek minden szemcséjét, porát: viskóm se több, mint magasba emelt, penészes légvár, amit a szél szétsuhint, pora se marad: úgy mint a dombon a rög, amit emészt, rombol avasodó, ömlő mocsok. Hát csak ennyi lennék a semmiben, ott, ahol egy élet minden álma rendetlen rakásra összeroskadott? És terjeng a homály, szökik a fény, s maradnak a foltok 118
