Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)

Glóbus I-XX.

Nini! Mennyi törött baba, láb, se szemük, se hajuk! Szegény babák.

És összeszedték mind, amennyit találtak. Babusgatták, dajkálták a szemüreges maszatos koponyákat. A lányka simogatta, kötényébe csavarta, a fiúcska meg se törölte, botra szúrta, kőhöz verte, összetörte. Csontdarabok pattogtak szerte, s a szél a bűzt az utcára keverte. Néztem a romos, szennyes dombon át; rajzoltam a cigány putrik rendetlen sorát. Jöttek elém a gyerekek színes örömben: festő bácsi nézze, babákat találtunk amott a földben.

Már a dér és ragya vert meg, parlag lettem, fűt se termek.

Hátam kopár, földi kéreg, a hasamban nyüzsgő férgek; kívül, belül összemásznak,

átlátszóvá

szétfurkálnak.

Kiállom

a kínt, a halált: bűzlő porom, ha füstbe szállt, majd az űr, az üres tömeg tüneményben engem követ: lebegésem füstös nyomán ózon rétre parancsol át.

Mi történik?

Jaj a szívem!

Hogy valóság, el se hiszem.

Tompa jajszó, nyikkanó baj; semmi nesz, csak néma sóhaj. Táplálékom őszi harmat, alszok szárnyán szélviharnak: úgy érzem, mintha állna világomnak fakó álma.

Gyermekkorom kezdetén volt garasos kenyér, filléres dohány, sok szent ember, több pogány.

Mi is volt még?

Ha jól emlékszem, szilvából se egy volt, hanem két szem.

Sokat láttam, hogy

117