Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)
Glóbus I-XX.
melyet a hiszékeny, lesütött szemű, karcolt arcú szégyen tép. És mégse szenvedek, menedékhelyet még ott se kérek, ahol otthont adnának és nagyon szeretnének. Szeresse mindenki szépen önmagát; én is magamat imádom, a többi füst: eresztem pipámon! Már nem gondolkodom, mert csupa fekete, kiégett korom minden, amivel magamat bemocskolom. Fejem bicsaklik, derekam csuklik; rakásra dőlnek szuvasodó holmik. Kunyhóm omlik; darabokra bomlik minden porcikája, nyekereg, recseg fala, gerendája. Az ajtó, az ablak? Nem is jajgatnak; de én röhögök, mert a kancsal pillantású rögök, mint apró ördögök, por-füstben, kábán táncot lejtenek, s a föld reng, az ég dörög. Tűz-piros a hajnal, mégis fázok és bokázok recsegő táncot a felkelő nappal. Vészes öröm az ébredés nekem; nincsen senkim, még csak egy vézna gyermekem se gügyög fülembe gagyogó nótát, hogy enyhülne fejemen a teher; az adósság. Régebben még a dörgő ég parazsat sütő, erdőket porzsoló villámaival űztem éveimet, s ma az elnyűhetetlen, feneketlen idő vénségbe roggyant vésett ábrázattal, és szuszogó salakkal fizet. Egy-két combcsont, néhány szárkapocs. Temető volt. Mostanában széthordták a port, bűzlik, semmit se mond. Az eső is esett, s a föld megfeketedett. Még nyár volt és sok fekete sárfolt; csúszkáló gyerekek elestek, nevettek: 116
