Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)

Glóbus I-XX.

megemésztett átkot, amitől már-már nem borzong a test: én se reszketek, ha ecsetem ördöngős alakokat fest; a boldogulást, a vészt rögzítem álmaimban. Nyüszítő képtelenség és véglegesített, tekergő kölönc, amelynek síkján nyüzsög a kobold, a tündér, a garabonciás, és mese-szilánkokat faragva cifráz röghalmokra zenének. Világomban ez van, és csak ennyi az élet!

Azért mégse higgyék, hogy annyira fanyar és goromba vagyok, mert nem is lehetek más egyéb, mint szeretet töredék. Kornyikáló, felemás, edzett türelem: nem kell, hogy levél érkezzen hozzám, panaszom én se üzenem. Tűz nélküli láng lehetek talán, ablaktalan üveg a sötétség falán? Megtört-bárgyú tömör felhő, napfénytől lágyult, jeges zuhatag, homoklepedő, porzó pára, bamba sivatag?

El nem oszthatom, ami gúnyámon torz fazon; elviselt, ragadós, savanyú máz, tátongó, vértelen seb: húst hasító szúrás. Szomorúan neszezek, mint a porba sújtott méh, ha élete kihűl: virágok porából testén át mézet már sohase szűr.

Nem leszek egyhangú nóta,

inkább deres karóra

kötözött rab csalogány;

rakás téli gúnya,

csírázó penész,

keserű dohány,

pipáló öreg:

divatjamúlt,

légyköpött öltözet:

orrfacsaró,

szemcsiklandó,

gomolygó füst-tömeg.

Bamba képű,

vésett magány,

ráncos homlok,

pete parány,

derengő múlt,

dicső jelen,

űzött állat,

embertelen.

És tengődök egyre tovább.

Tettek a szavak: velem ragasztanak nyüszítő sárkányokat, árnyékok félelmét,

115