Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)

Glóbus I-XX.

Vagyok én okos bolond; koloncoló, vézna, nyiszlett alakú, cérnahangú susogó falomb, melyet nevelt kopár domb, eső mosta árok. Viháncoló árnyék hömpölygő ködben, akitől a vándor útjában megdöbben.

Ne féljen tőlem állat, se ember, nem tévedek el a sűrű rengetegben. Rosszat tenni sohse szoktam, csak rohangálni összevissza,

nap körül a csillagokban.

Lehetek én is bármi a földön; lakásom mégis emberi börtön.

Ha hiszek, ha nem: így van ez bizony; ez ellen minden cselekvés hiába, mert az idő, a tér az élőket: az embert ön-vétkébe zárja.

Csillagok zenéje nyomán táncol a föld, de milyen sovány

ábrázatában a csoroszlya vénség.

Az igazi élősködők nem az állatok, hanem az emberek, kimért káoszba dobott, vezetett sereg.

Nagy a bűnöm, mert így vések élő betűket a földi abrosz talaján.

Amikor a napfény pislant, jókedvemnek tánca is van; de ha borong, ahogy az ősz, az árnyékom is ijedős. Mendegélek, botorkálok, mint ahogy az ős cigányok tették és még most se hagyták abba: s én ebből a menetelésből kimaradtam.

Akartam, vagy nem?

Engem a vénség koptat; de én is romokat rombolok pornak, mert a cselekvés üteme egyre megy bárhol is csattan: hegyek között, vagy sivár sivatagban. Jártam eltakarva ott, ahol a sors ecsetje festett sok rút emberi ábrázatot és kétségbeesést, röhögő boldogot, szelíd jámborságot és kigúnyolt,

114