Bagyinszky Istvánné - Szvircsek Ferenc (szerk.): Értékek és konfliktusok. Salgótarján és Nógrád megye kulturális élete a hatvanas években. Történeti tanácskozás Salgótarján, 2004. október 25. (Salgótarján, 2005)
Csongrády Béla: A művészeti élet változása és tükröződése a megyei sajtóban
Értékek és Konfliktusok ból állt össze. Hasonló metódus érvényesült például az észak-magyarországi képzőművészeti kiállításokat, vagy üvegművészeti tárlatokat értékelő cikkek, tanulmányok esetében is. Mindkét módszer persze főként csak 1967-től, tehát a folyóirattá válást követően vált általánossá. S bár az üvegművészetre vonatkozó elhatározások nem a határozat szelleme szerint valósultak meg, e helyileg kiemelt rangú művészeti ágra is jutott némi figyelem. Ezt igazolja Erdős István „Üvegtervezők” című öblösüveggyári riportja is a Palócföld 1967/2-es számából, amelyben Takács Géza a tapasztaltabb, Erdei Sándor az ifjabb generáció nevében szólalt meg. Sőt, a már folyóirattá rangosodott kiadvány 1968/4-es számában Kovács A. Béla műtörténész már arról a salgótarjáni üvegművészeti kiállításról számolhatott be, amelyiket az I. Salgótarjáni Művészeti Hét - mint a határozatban is megcélzott úgynevezett nagyrendezvény - alkalmából rendeztünk Erdei Sándor, Gritz Viktor, Mán- czos József, Takács Géza és Váradiné Prunner Gabriella munkáiból. Az sem véletlen, hogy közülük a doyen, a Munkácsy-díjas Mánczos József 1967-ben Madách-díjban részesült. 1972 februárjában, a várossá válás 50. évfordulója tiszteletére rendezett eseménysorozat keretében - amely a szabadtéri szoborkiállításokat is meggyökereztette - még egyszer sikerült együtt felvonultatni az üvegművészek színe-javát, aztán már inkább csak egyéni kiállítások jelezték létüket. Sajátos, mintegy kompenzációs kísérlet volt a '70-es évek elején, hogy Salgótarjánban - a tűzhelygyárra alapozva - meghonosítsuk az itt tartandó országos rendezvények sorában a zománcművészeti biennálékat, de mindössze hármat sikerült megrendezni. Mindenesetre a gyár által egy évtizeddel későbbtől sorozatban rendezett zománcművészeti táborok is az egykori kezdeményezés jogosságát igazolták. Inkább a hagyományoknak, önmaga értékeinek - semmint a határozatnak - volt abban szerepe, hogy 1966 őszén Salgótarjánban rendezték meg a „Petőfi” első díja kapcsán már említett I. Országos Vasas-Munkás Színjátszó Fesztivált, amelyről „Számvetés két felvonás között” címmel a Palócföld 1966/2-es számában volt szerencsém zsűritagként beszámolni. A hivatásos színházak rendszeres vendégszereplése előtt is abban az esztendőben, a József Attila Művelődési Központ új épületének '66 áprilisi átadásával nyílt meg a kapu. Az 1967 szeptemberéig tartó időszakban főként egyedi előadásokkal mutatkoztak be a számba vehető társulatok - a két szélsőség a falvakban missziót teljesítő Déryné Színház és akkor nemzetközi rangú Pécsi Balett volt - és kezdődött meg a közönség színházhoz, színházba „szoktatása.” Az első teljes bérletes évad az 1967/68-as volt, amely során - a határozat konkrét megfogalmazásától eltérően - a szolnoki Szigligeti Színház talált második otthonra Salgótarjánban és megkezdődött a debreceni Csokonai Színház operatársulatának ugyancsak hosszú éveken át tartó vendégszereplés-sorozata. Az 1968/69-es évad nyitányát az első művészeti hét színházi programja jelentette, amely keretében Kerekes Imre „Kapaszkodj Malvin, jön a kanyar” című, sok vitát és elismerést kiváltott tragikomédiáját, valamint Kállai István és Dobos Attila közös produkcióját, az „Ilyennek hazudtalak” című zenés komédiát láthatták a nézők, az előbbit a debreceni társulat, az utóbbit a budapesti Kis Színpad előadásában. E bemutatkozás ellenére a fővárosi színházak rendszeres tarjám tájolása, jelenléte csak jóval később következett be. Bár alkalmasint egy-egy írás a Palócföldben is napvilágot látott a színházi élet52
