Bagyinszky Istvánné - Szvircsek Ferenc (szerk.): Értékek és konfliktusok. Salgótarján és Nógrád megye kulturális élete a hatvanas években. Történeti tanácskozás Salgótarján, 2004. október 25. (Salgótarján, 2005)
Praznovszky Mihály: Az ember, aki a történelemről kívánt szólni - Horváth István (1939-2005)
Értékek és Konfliktusok Mindenesetre fontos tudnunk az életút főbb állomásait a következőkben is, hiszen Horváth István alapvetően szűk pályán mozgott, értelmiség létet élt meg haláláig. Nem véletlen hogy az értelmiségi problematika mindvégig érdekelte, százszor is nekifutott az elvi kérdések megfogalmazásának de azokat mindig valós, nógrádi, salgótarjáni közegbe helyezve. Indul tehát könyvtárosként, következik a politikai munka, majd a megyei közigazgatási szerepe. Ezután megyei múzeumigazgató, majd kis időre vissza a megyei hivatalba (alacsonyabb szinten, de nagyobb hatékonysággal), majd a befejezés újra a megyei múzeumigazgatói lehetőség. Közben megerősödik a Palócföld folyóirat ahol szerkesztőbizottsági tag, majd főszerkesztő egy ideig. Hazajön a levéltár Budapestről, megszervezi a Történelmi Társulat megyei csoportját, annak vezetője lesz. S a legnehezebb és legszebb feladat: az új múzeum felépítése, berendezése, az első állandó kiállítás megrendezése. S ezzel együtt egy fiatal szakember gárda összeállítása, nevelése és megtartása. A rendszerváltás után is szerepet vállal kisebb feladatokban de inkább újjászervezi a régi Salgótarján értékeit megjelenítő polgári kört, amelynek elnöke is lesz. Valójában tehát az életút igazi állomása a múzeum lett. Ez élete főműve. Egyértelmű, hogy magának az intézménynek a megszervezését legalább olyan fontos feladatának tekintette, mint az új nógrádi tudományág a muzeológia gyakorlatának, módszertanának a kialakítását. Összekötve azzal, hogy a tudatosan kiválogatott és abszolút pályakezdő szakemberekből értő és elkötelezett muzeológusokat neveljen direkt és indirekt eszközökkel. Tudatosan vállalta az elődök ilyen jellegű szervezési előzményeit, épített rájuk: Dornyay Béla, Belitzky János, Molnár Pál neve említendő itt elsősorban. Nem elhanyagolható azon publikációinak a száma, amelyekben éppen a múzeumi módszertannal foglalkozik. Kutatás metodika, forrás ismeret, kiállítás-rendezés és nem utolsósorban: közönség és múzeum kapcsolata, ezek főbb témái. Mint múzeumigazgató, sok vitatható elképzelést valósított meg, de az idő a legtöbb döntését igazolta. Illetve mindet igazolta, de egyúttal lehetőséget ad az utódoknak az ezeken való építkezésre, továbblépésre, átalakulásra. Gondolunk itt elsősorban, hogy ekkor jön létre - 1963 - a megyei múzeumi szervezet, mint intézményrendszer Magyarországon. Tanácsi irányítás alá kerülnek a múzeumok, élükön igazgatóság áll, s a már létező kisebb nagyobb múzeumokat, kiállítóhelyeket megyei szervezeti keretben működtetik. Nógrád ilyen vonatkozásban is a kisebb szervezetek közé tartozott és folyamatosan építette ki egységeit. A két városi intézmény, a több évtizedes múltú Palóc múzeum (sokáig ez a központ) mellett ott az 1959-ben alapított salgótarjáni múzeum. Melléjük zárkózik fel az 1973-ban létrejött szécsényi múzeum. Továbbá létezik Karancsberényben a partizánmúzeum, Hollókőn és Bánkon a két néprajzi ház. Illetve a pásztói kiállítóhely, amely sokáig lebegett lét és nem lét között. S persze létezik az ismertségét és népszerűségét illetően első helyen álló két irodalmi emlékhely: Horpács (Mikszáth Kálmán) és Csesztve (Madách Imre). Megjegyzendő, hogy Horváth István inkább Csesztve-kedvelő, azaz Madách rajongó volt. Már 1964-ben ott áll a megnyíló kúria-múzeum előtt s bizonyára először hat rá a nógrádiak elfogultan nemes Madách-kultusza. Még két felújítást, újjá rendezést szervez meg Madách egykori otthonában. A Madách hagyományőrzés új fejezeteit jelentő nagy évfordulós ünnepeit Nógrád szervezi s ezeknek ő az első számú kezdeményezője. (Lásd 1983-at, a Tragédia bemutatójának centenáriumát.) Nem véletlen, hogy majd életművét e vonatkozásaiért is Madách-díjjal ismerik el. Később lett Sal163
