Szvircsek Ferenc: Bányászkönyv (Salgótarján, 2000)

Ennek határa a Pécskő bazaltkúpja s az alatta köralakban őrtálló erdőkoszorúzta dombláncolat. Mindenütt hegy, domb és erdő. Csak a völgy kiszélesedett részein van imitt-amott kisebb lapály. A hegyek lábánál bugyogó források vize a bányák kiszivattyúzott vizeivel kígyózva folyik végig le a völgyön, bele a Zagyvába". Ebben az idillikus völgyben volt a 15. században Inászó mezővárosa, mely a 16-17. század háborús időszakában elnéptelenedett és elpusztult. Helyén csak puszta maradt. A barnakőszén bányászat támasztotta fel a vidéket és tette gépektől, emberektől ismét hangossá a völgyet. A bányatelep alapjait a hosszanti völgy két végén és az egyik észak felé nyúló mellékvölgy emelkedő lankáin rakták le, pontosan nem tudható időpontban. Lehetséges, hogy az 1848-as bányászkodással egyidősek az alapok. Salgótarjánból kocsiút vezetett a telepre, s ezen folyt a szénszállítás is. Majd megépült a keskeny nyomtávú gőzüzemű iparvasút. Az első bányák meddőjével egyengették ki a terepet s töltötték fel a lakóházak helyét. Az első ideiglenes barakkokat a betelepülő bányamunkásoknak húzták fel. Tóth Zoltán szerint lassan kialakult az egyes teleprészek rangsora: „... első helyen állnak az emeletesnek csúfolt nagy társas épületek. Ezek kőből épült, kátránytetős házak, földszintjükön tíz kétszoba-konyhás lakrésszel, úgy, hogy öt család az utca felé, öt család a hegyoldal felé eső oldalon lakott. A hátsók háztáji veteményeskertet, az utcaiak virágoskertet kaptak". Az emeletre a hátsó föld-szinti lakás ajtaja mellett fából készített lépcsőn lehetett feljutni. A padláson négy szoba volt kialakítva, kettő az utcára, kettő a hegyoldalra nézve. A szobák között volt a négy család közös konyhája. A ház szennyvize a feljáró tetejéről a fal mellett az udvari árokba vezető kagylós csőben távozott. Éléskamra nem volt az épületben, ezért minden lakó a parányi ablakon a külső falra akasztott kis ládában tartotta a legszükségesebbeket. Feltűntek a jellegzetes madárkalitkák is a bányamunkások kedvenceivel. Az emeleti lakók nem kertet kaptak, hanem krumpliföldeket. „Rangsorban a telep - kisházai következtek, mint a hosszú főutca emelkedő részének katonás sorban egymás mögött sorakozó lakóházai". Minden ház két lakást tartalmazott, szoba-konyhával, melybe két lépcső vezetett. Itt is az egyik lakás az utcára, a másik a hegyoldalra nézett. A konyha világosságot az ajtóra vágott parányi üvegablakon át kapott. Éléskamrát itt már maguknak készítettek a lakók. Az utca felé kis virágos kertet alakítottak ki. „Ezekben a kisházakban általában már a gyökeret vert polgáriasodási hajlamú családok laktak, míg a ... nagyházakban a földszinten az iparosok, kisértelmiségek, a padlásszobákban pedig átmenetileg - néha évekig - a bútorral nem rendelkező új munkavállalók: falusi próbálkozók, nemzetiségi vidékről, vagy külországokból letelepülő bevándoroltak. A vállalattól kapták a legszükségesebb leltári bútorokat. " A telepi házak rangsorában „harmadik helyen álló fabarakkokból" igen sok épült a telepen. Deszkafal közé vert agyagból, salakból épültek. Minden házban 4-4 családot helyeztek el, akik többnyire idénymunkások voltak. A visszaemlékezés szerint a régiek is szívesen lakták környezetük korlátlanabb volta miatt. Közel volt a szén, víz, erdő, stb.. Ahol ez a három teleprész összetorkollott, épültek meg az ún. közintézmények: italmérés (kaszinó), a húsmérés, az élelemtár (magazin), a fürdő, a fuvarozási szérűskert istállókkal, kocsislakásokkal, a kórházbarakkok a hullaházzal, orvossegédi lakással stb. Távolabb emelkedtek a széntermelés gócpontjai: irodák, aknák, iparvasutak pályái, javítóműhely, fűtőházak. Ezek után, szinte a telep különálló részeként az újabb lakóházak: a gondnoki, főmérnöki, mérnöki, orvosi, tanítói. Ezek már komfortos épületek voltak. Az iskolaépület az erdő alatt épült meg 4 tanteremmel, nagy udvarral. Szomszéd András szerint az iskola méreteit nem ismerjük, mert az elkészült épület a bányászkodás többszöri nekiindulása következtében más célra lett hasznosítva. Építési ideje 1896, az iskola villanyvilágítással is el volt látva. Legnevesebb tanítója Koháry János, aki az arany érdemkeresztet is megkapta. Mikor a barnakőszén kifogyott, az iskola funkciója is megváltozott, nyugdíjas bányászokat helyeztek el benne. 1914-re az iskola kihalt. Az 1919-ben megindult kutatások nyomán az ismét letelepített bányászcsaládok tanköteles korú gyerekei - 8 fő - Salgótarjánban járt iskolába, majd télen egy tanítónő oktatta őket a helyszínen. 1920-ban már 12 tankötelesről tudunk. Az inászói iskola továbbra is ideiglenesen működött, az 1922-es év 36 tanulójának száma 19-re csökkent, ugyanekkor a telepen 190 lakos élt. A bányatársulati iskolák körzeti besorolásakor, 1929-ben Inászó az I. körzethez tartozott 38 mindennapos tanulóval, 5 ismétlővel és 1 tanítóval.

39 Ahogy a barnakőszén elfogyott, a tárók a telep alól is kibányászták a föld kincsét. A házakat lebontották, elszállították más épülő telepekre építőanyagnak. Lakói is az új bányatelepeken találtak 561