Szvircsek Ferenc: Bányászkönyv (Salgótarján, 2000)

4. A NAGYÜZEMI BARNAKŐSZÉN-BÁNYÁSZAT KIALAKULÁSA 4.1. A fellendülés időszaka Nógrád megye arculatát és természetesen Salgótarján faluképét hosszú évekre az a néhány vállalat alakította és formálta, mely a szén felfedezése és kezdeti bányászatának tapasztalati alapján az 1860-as éveket követően alapításra került. A nagyüzemi szénbányászat megindítója lényegében a megye további iparosodásának is, mivel megteremtette a bányászkodással közös vállalkozásban a vasútvonalat a főváros felé, az anyag és termék mozgatás e fontos ütőerét, de a helyi energiabázis kedvező települő helyként szolgált a szénbánya igazgatóságának, a Salgótarjáni Vasfinomító Társulatnak (a Rimamurány Salgótarjáni Vasmű Rt. ősének), majd a Palackgyárnak és a Hirsch és Frank Vasöntödének. A 19. század második felének gazdasági és társadalmi jelentősége az ipar tőkés alapokon történő fejlődése volt, miután a céhek az 1872-es ipartörvényig átszőtték az ipari tevékenység egészét. Egyedüli kivételt a bányászat jelentette, ahol a privilégiumok árnyékában szorgoskodó kistermelőket már akkor is gyakran tőkés vállalkozás működtette. A bányászatot ezekben az években a földdel való szoros kapcsolata folytán nem az iparhoz, hanem az őstermeléshez sorolták. A helyzet csak a 19. század elejére változott meg, majd a század 80-as éveiben állandósult a „bányaipar" kifejezés. Az 1867-es kiegyezés után új korszak kezdődött a szénbányászat történetében. Az ipari körök érdekei azt követelték, hogy a szénbányászat a földbirtokos beleegyezése nélkül az adományozási jog alapján haszonbér fizetése nélkül legyen folytatható. Velük szemben a birtokosok maximális hasznot igyekeztek húzni a birtok alatt található ásványi kincsből, mivel az ipari fejlődésből adódó szénfogyasztás növekedését a hazai bányászat nem tudta kielégíteni, aminek következtében jelentős mennyiségű import szénre volt szükség. Az első hivatalos statisztika szerint Magyarország széntermelése 1856-ban kereken 2,5 millió mázsa volt, ebből 1 millió mázsa a dél-magyarországi kőszénbányászatra esett. Az európai viszonylatban is számottevő széntermelés 1859-ben elérte a 4 millió mázsát, melyben a Pécs-vidéki szénbányászat vezetett 1 millió mázsás termelésével. Az európai országokhoz hasonlóan az infrastruktúra megújulása Magyarországon is húzóerőt jelentett a gazdaság átalakulásában. A vasúthálózati térkép szemügyre vétele elárulja, hogy a vonalakat gyors ütemben vezették el a vasút számára is életbevágóan fontos vas és szénlelő helyekhez. A vasút kiépülése és üzemben tartása szénbányák megnyitását és vasolvasztók építését kívánta meg. Az 1829-ben alapított Első Osztrák Dunagőzhajózási Társaság 1831-ben szabadalmát hazánkra is kiterjesztették, a mohácsi kikötőhöz épített (1857) vasútra támaszkodva a mecseki bányavidéket a legtöbb kőszenet termelő vidékké fejlesztette. Az oravicai bánya is hamarabb kapott vasutat a Dunához (Bazias, 1856), mint Temesvár felé, a társaság saját vasúthálózatához. A gyáripar - pesti és budai - gyárak 1850-től a dorogi medence legnagyobb szénfogyasztói lettek. Megyénkben is több vállalat született az ország iparosodásának kedvező körülményei között, a szénre alapozva tevékenységét. Az egymás után épülő vasútvonalak révén a 19. század második felétől a szén értékesítése lehetővé vált távolabbi területeken is, és az új üzemek eddigi faszükséglettől determinált helyszínüket feladva már a szénszállítást megkönnyítő vasútvonalak mellé települtek. A nógrádi szénterületet - különösen a 19. század utolsó évtizedeiben számos kisebb-nagyobb vállalkozó és vállalkozás vagy néha maga a föld tulajdonosa kutatta-túrta a várható jövedelem reményében, így a szénbányászat bölcsője valószínűleg nem csak a salgótarjáni medencében ringott, hanem szerte megtalálható volt az eddig ismeretlenségbe merülő nógrádi dombok között is. Véletlennek is tűnhet, hogy az idejekorán (1867) vasúthoz jutó salgótarjáni medence vált ekkoriban a legfontosabb, elsősorban a fővárost ellátó barnaszén bányaközponttá. 49